Második: Egy-null

Hmm.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd a karomat még mindig hevesen szorongató Kelsey-re néztem, aki megrettenve nézett vissza rám. Szemeiből sütött a mindent elsöprő félelem, amelyet nagy meglepetéssel konstatáltam, mivel mindig is ő volt a bátrabb kettőnk közül, én csak ritkán engedtem meg magamnak olyan dolgokat, amiket a barátnőm. Ennek ellenére, most az én ereimben hancúrozott az adrenalin és a lányok féltése, habár Wandáért egy percig sem aggódtam. Biztos voltam benne, hogy száztíz százalékig élvezi majd azt a helyzetet, amiben egy hálás sóhaj kíséretében odasimulhat egy büdös bőrdzsekihez.

A bandatagok ráérősen kezdtek el szedelőzködni, néhányuk már megindult felénk, hogy egy kedvére való lányt kaphasson és vihesse el magával. Most nyilván úgy tekintettek ránk, mint eladnivaló árukra, nekem pedig már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Szívesen le is hánytam volna a motorjukat, azonban attól tartottam, nem aratnék osztatlan sikert a köreikben, már pedig ha egyszer közelebb kerülsz a bandához, akkor vagy meghunyászkodsz, vagy meghalsz.

– Figyelj – kezdtem el suttogni sietve Kelseynek, érezvén, hogy nem sok időnk maradt már. – Bármelyik tag is jön ide, húzódj el. Pattanj fel Lionel mögé, ő biztosan nem bánt. Tudja, hogy érted akár tűzbe is tenném a kezemet, valamint ha egy hajad szála is görbül, neki is görbülni fog, de az nem feltétlenül a frizurája lesz, rendben? – Megengedtem magamnak egy biztató mosolyt a legjobb barátnőm irányába, aki reszketegen sóhajtott egyet, végül bólintott, mégis az arcán ott maradt a leplezetlen félelem.

– Nem akarom, hogy azzal a sráccal menj – motyogta, összeszorítottam a számat. Nem tudhatta, hogy éppen én lennék az utolsó, aki csak úgy felülne az idegenhez egy motorra. – Bajod fog esni… Shannon, te olyan ártatlan vagy – nézett fel rám hatalmas, barna szemekkel, melyeknek sarkában könnyek gyülekeztek. – Nem tudod majd megvédeni magadat, ha bántani akar… kérlek, vigyázz magadra! – Ujjai görcsösen fonódtak az alkaromra. Bólintottam, hogy így lesz. Megpróbálok vigyázni magamra.

A levegőben érezni lehetett a feszültséget, amely felőlünk áradt. Néhányan reszkettek, a fogaik összekoccantak, mégsem nyikkantak meg, mikor valamelyik bandatag melléjük lépett és a kelleténél erőszakosabban rántották meg őket a karjuknál fogva. Szótlanul tűrték, ahogy megalázóan vonszolták maguk után egy cseppnyi gyengédség nélkül, s még Wanda is, akinek alapjáraton nagy a szája, tűrte azt, amit kapott.

– Ezek a faragatlan tuskók belehalnának egy kis illedelembe? Csak hogy tudd, tökéletesen értünk mi a szép szóból, nem kell egyből úgy rángatni minket, mint valami rongybabát! – szólaltam meg hangosan, egyenesen a vezérnek vélhető srác szemeibe nézve mélyen. Hallottam, ahogy Kelsey megnyekken mellettem, s eszeveszett sikoltozásban tör ki, mikor Lionel megfogta a két karjánál és elvonszolta tőlem.

A fiú felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, közelebb lépett egyet. Nagyon úgy tűnt, hogy nem tetszett neki a hangnemem és nem éppen olyannak tűnt, aki büntetés nélkül eltűri, ha valaki tiszteletlen vele. Akkor viszont hajrá, üssön meg, szegezzen fegyvert a halántékomhoz! Ez csak az ő szegénységi bizonyítványa, ha képes bántani egy védtelen lányt, akinek nem maradt mása, csak a szólásszabadsága.

– Ide figyelj, cica – szólalt meg dörmögős hangon, amelynek hatására a gyomrom akaratlanul is még kisebbre zsugorodott. – Jobb, ha tudod, hogy itt szabályok vannak – jelentette ki, egy-kettőre átszelte a kettőnk közti pár méternyi távolságot, ujjait az államra simította, bőrének simasága és bársonyossága nem kis mértékben meglepett, csodálkozva nyíltak szét az ajkaim. A fiú egy pillanatra a számon felejtette tekintetét, hüvelykujjával végigsimított alsó ajkamon, bizsergető hullámot hagyva maga után. – Először is: soha, de soha nem szólunk be a főnöknek, mert akkor kénytelen leszek szétloccsantani azt a csinos kis koponyádat. – Megborzongtam, nagyot nyeltem. – Másodszor – nézett a szemeimbe. – nem tűröm, ha beleugatnak a banda ügyeibe, viselkedéseibe, még akkor sem, ha egy szép cicus nyitja szólásra a száját – mosolyodott el szélesen, mintha legalábbis egy viccet mesélt volna el, nem pedig az életemet fenyegette volna flörtöléssel fűszerezve.

– Én meg azt nem kedvelem, mikor idegen fiúk simogatják az arcomat és azt hiszik magukról, hogy vonzóak, miközben nem. Azt pedig végképp rühellem, ha állatnevekkel illetnek, mert lealacsonyító, főleg egy nővel szemben – jelentettem ki, elérve a srácnál egy kisebb sokkhatást, amit kihasználva, leszedtem az arcomról a kezét, bármennyire is jól esett a pillanat hevében az érintése és elléptem tőle, növelve a kettőnk közti távolságot. Feszélyezett, hogy olyan közel volt hozzám.

Ökölbe szorítottam kezeimet, mikor láttam, hogy az arca zorddá válik, s kék szemeiben megjelenik villanásnyi időre a feketeség. Mélyeket lélegeztem, figyeltem, ahogy összepréseli a száját haragjában, s csak egy csík marad a helyén.

– Rendben, cica – az utolsó szóra direkt ráhelyezte a hangsúlyt, hogy bosszantson engem. Sikertelenül járt, nem rezzentem meg a hallatán. – Ha így állunk… én próbáltam kedves lenni – ezzel megragadta a karomat és megrántott. Felszisszentem, úgy éreztem, a vállam majd’ szétszakad a hirtelen erőtől, megvetettem volna a lábamat, mégsem tehettem. Éreztem a féktelen haragját, amelyet most szítottam benne, nem akartam, hogy emiatt kelljen meghalnom… már ha egyáltalán megöl és nem csupán üres fenyegetések azok, amelyeket kapok.

Folyamatosan rángatott maga után, nem foglalkozva azzal, hogy néhány kiálló kőben majdnem felbuktam. Tisztában voltam azzal, hogy érzékelte a botladozásaimat, mert ilyenkor csak egy elégedetlen morgást hallottam, amiből ki is vettem a „szerencsétlen” szót, aminek hallatán fel is húztam volna az orromat, ha éppen nem lettem volna olyan szituációban, amilyenben.

A szívem erősen ostromolta a bordáimat, noha nem azért, mert durva módon sietetett, hanem az előző akciója miatt… végignyaltam az alsó ajkamon reflexszerűen, ahogy belegondoltam az előző percekbe. Mintha eltűnt volna egy pillanatra másoknak életét veszélyeztető énje, s kibukkant volna az érzelmesebbik. Viszont az is lehet, hogy csak képzelődöm és feleslegesen hiszem azt, hogy egy pillanatra mintha láttam volna egy elnyomottabb személyiséget, amely igazán csak tetszett nekem, utána pedig előbújt az ördög, amelyik éppen rángat… őt viszont nem kedvelem. A viselkedését legalábbis nem tolerálom, ahogy az erőt sem, amivel szorongat, mintha legalábbis bármelyik másodpercben képes lennék elillanni mögüle.

– Nem tudnál egy kicsit gyorsabban haladni? Napkeltéig se érünk oda ahhoz a nyomorult motorhoz – dörrent rám idegesen, halkat sikkantva tértem magamhoz a kábulatból, amelybe ringattam magamat kétségbeesésembe. Hinni akartam abban a világban, hogy ez tényleg csak egy rossz álom és a másodpercek töredékének angyali fiúja létezik.

– Ha így rángatsz, biztosan nem fogunk nagyon hamar megérkezni, tekintettel arra, hogy az egész utat gyakorlatilag velem mosod fel – vágtam vissza szemrebbenés nélkül. – Különben is, minek sietsz annyira? Talán megy a hatórási vonatod és attól tartasz, nem lesz elég időd megölni engem?

A fiú megtorpant, a dzsekin keresztül látszott, ahogy a háta íve megfeszül, szorítása pedig erősödik a karomon. Meglepetést okozva, nagy lendülettel fordult meg, ezzel félig kicsavarva a karomat, visszafojtottam a fájdalommal teli nyögést. Nem akartam neki megadni azt az élvezetet, hogy a kínomon nevethet. Abból nem fog kapni, ahogy a könnyeimből sem… az adrenalin teszi.

Félrenéztem, pont úgy, mint aki megbánást tanúsít, mégsem volt ez elég. A fiú kényszerített arra, hogy a szemeibe nézzek, az íriszei meglepően közelebb voltak az enyéimhez, éreztem a párás leheletét a bőrömön, a finom kényszerítést, miszerint még véletlenül se fordítsam el a fejemet. Szívesen néztem el volna oldalra, mivel a túlzott behatolása az intim szférámba zavart, ahogy az is, hogy szája finoman az orcámat érte, miután megszakította pár perce tartó farkasszemezésünket. A gyengéd érintés után a fülemhez hajolt, mintha éppen bizalmas titkot osztott volna meg velem… talán így is volt.

– Nem foglak megölni, cica. Eszemben sincs. – Ujjai finoman játszottak az államnál, suttogása libabőrt eredményezett nálam. Mély, dörmögős hangja befészkelte magát az agyam egyik zugába. – Lehet, hogy egy kicsit eljátszadozom veled, s azt teszem, amihez éppen kedvem van, viszont bántani nem foglak. Ahhoz túlságosan is szép vagy. – Lágyan beleharapott a fülem mögötti érzékeny területbe, amelynek hatására a gyomrom bukfencezett egyet. Már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy az undortól vagy a gyönyörtől. Hatása viszont volt rám, nem is kicsi… hol pozitív, hol negatív.

– Megnyugtató, hogy a csúnyákat nem bántod. Kezdem magamat biztonságban érezni – mondtam enyhe szarkazmussal a hangomban, habár, utólag visszaszívtam volna szívesen, ismerve a következményeket, nem bántam meg a kimondott szavakat.

– Buta vagy – csóválta meg a fejét, amint elhajolt tőlem. – Most el foglak ereszteni, de ha megpróbálsz elszökni, a társaidon lesz elverve a por, azon kívül, hogy pár perc múlva már megint a karjaimban vergődnél. – A fájó nyomás megszűnt a karomon, szisszenve kaptam oda és kezdtem el dörzsölgetni a fájó helyet, szemrehányóan meredtem rá a srácra, aki egy óvatos mosoly kíséretében a hátam mögé lépett, amelytől megrémültem. Most vajon mire készül? Talán meg akar erőszakolni?

Tenyereit a csípőmre rakta, a nyakamon mintha éreztem volna egy másodpercig a kifújt levegőjét, viszont azt nem mertem biztosra venni. Előfordult, hogy a képzeletem csúnyán elbánt velem, nem akartam magamat beleélni olyanokba, amelyek nem is léteztek… így is rettentően össze voltam zavarodva. Az egyik pillanatban még durván bánt velem, a másikban pedig már olyan, mintha egy angyal lenne… finoman megtaszított, megbotlottam. A fiú mögöttem elégedetlenül ciccegett.

– Mindig ilyen problémáid vannak a járással? – érdeklődött borús hangon.

– Ha arra akarsz célozni, hogy jelenléted lebilincseli a lábaimat, akkor sajnos ki kell téged ábrándítanom: nem vagy rám hatással. Hajlamos vagyok elmerengeni, s általában hozzászoktam, hogy szólni szoktak, mikor elindulunk, nem pedig meglöknek, mint valami játékautót – fordítottam oldalra a fejemet, úgy válaszoltam, hallottam a dühös szusszantását.

– Cica-cica, kicsit emlékezz vissza a szabályokra. Nem is olyan régen mondtam el őket. Csendben maradsz, életben maradsz. Igaz, azt mondtam, nem esik bántódásod, de ha így haladsz, kénytelen leszek megszegni az ígéretemet. Most pedig mozgás – noszogatott, kénytelen-kelletlen megindultam.

A kezeit rajtam tartotta, ami nem kis mértékben irritált. Ujjai néhányszor mélyedtek a húsomba, mikor elkormányzott egy másik irányba, vagy amikor megállított, csak hogy egy-egy puszit nyomjon az arcomra, a nyakamra. Ezeket a gesztusokat próbáltam megérteni, ha már nem védekezhettem ellene: inkább elviselem, mintsem a lányoknak bajuk essen. Egy kevesebb, mint több tíz.

Lassanként megérkeztünk a hatalmas fekete jószághoz, körülötte egy motor sem állt. Valószínűleg a többiek már elhajtottak, nem vártak meg minket, mondjuk, nem is csodálom. Annyiszor álltunk meg és gyakorlatilag annyiszor dühítettem fel, akárhányszor csak lehetséges volt. Emellett leszerencsétlenezett és butázott… ja, és molesztált. Komolyan, tényleg ez az egyik legrosszabb nap az eddigi életemben.

Elengedett, ellépett a hátamtól, a motorhoz bandukolt, én azonban földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, ahol megállított. Noha nem azért, mert hirtelen olyan engedelmes lettem, hanem mert eszem ágában sem volt felpattanni erre a járműre. Lionel is csak néha úgy vitt el egy-egy körre, miután beadta írásban a háromoldalas ígéretet, miszerint semmi bajom nem fog esni, de hogy így, hogy gyakorlatilag az életem egyetlen cérnán függött, ráadásul nem is tudtam, mennyire gyakorlott vezető ez a srác, tényleg nem akartam felszállni arra.

Megforgatta a kezeiben a bukósisakot, felnézett rám kérdően. Nyilván azt hitte, gondolkozás nélkül odamegyek hozzá, felpattanok a motorra és gond nélkül átölelem majd. Meg a basszusgitárokat. Álmodjon csak… elgyalogoltam vele az Isten tudja hova, kedvére tehette azt, amihez éppen kedve szottyant, kiélhette rajtam a haragját, azonban én nem fogok mögötte ülve száguldozni. Nincs is életbiztosításom!

– Két választásod van: jössz magadtól vagy én pakollak rá – meredt rám.

– Ha nem bánod, inkább gyalogolnék. Még a végén, ki tudja, lehet, hogy beborulunk az árokba és nincsen kedvem magamat hazacipelni úgy a szüleimnek, hogy az alkatrészeim egy szatyorban vannak – kötöttem az ebet a karóhoz, a karjaimat összefontam magam előtt, úgy vártam, mit válaszol erre majd a fiú… olyan idegesítő, hogy még csak a nevét se tudom!

A mai napon másodjára értem el, hogy a fiú felvonja a szemöldökét hitetlenül… hm. Valamit nagyon jól csinálhatok.

– Különben is, még a nevedet sem tudom. Szerinted, kiért sikítsak majd? – Az utolsó mondatot csak heccből tettem hozzá, a fiú ennek hatására szinte elégedetten vigyorodott el. Végre-valahára, az önbizalmát legyezgettem, s ez tetszett neki. Talán azt hitte, hogy már csak pár lépés és behódolok neki, aztán mindenre kapható vagyok. Milyen kár, hogy ez nem igaz.

– Louis – biccentett felém. – Na, akkor most már felszállsz?

– Van más választásom? – sóhajtottam teátrálisan, Louis idegesen megforgatta a szemeit, lassan megindultam a motor felé, bizalmatlanul mértem fel a járgányt, ahogy a tulajdonosát is. Közben pedig áldottam magamat, amiért nem hallgattam az anyámra reggel és nadrágot vettem fel a szoknya helyett. Eggyel kevesebb gond… villantási probléma kilőve. Hála az égnek!

Mikor odaértem a csotrogány mellé, Louis segítőkészen (egészen meglep, hogy van egy ilyen énje is) nyújtotta felém a kezét, amit nem fogadtam el. Egyedül szenvedtem fel magamra a járműre, amit Louis fejcsóválva nézett végig, végül pedig ő is felült, testünk pedig kínosan összesimult. Muszáj volt egy pillanatra lehunynom a szemem…

– Karolj át! – utasított parancsoló hangon. Volt valami a hangszínében, ami engedelmességre ösztönzött, mégis ellenálltam.

– Előbb szenvedek balesetet, mintsem téged markolásszalak, hogy aztán élvezd – bámultam a hátára. Louis hátra fordította a fejét, úgy meresztette rám a szemeit. Valami megvillant a szempárjában. – Tényleg. Egy ujjal sem fogok hozzád érni. Nincs az a pénz és Isten, hogy tapogassalak.

– Ugye tudod, hogy a heves ellenkezés mögött általában más érzelmek szoktak állni? – nézett rám kérdően.

– Ugye tudod, hogy az esetek kilencvenkilenc százalékában az emberek saját magukból szoktak kiindulni? Csak éppen az a helyzet, hogy én abba a maradék egy százalékba esem, a legnagyobb sajnálatodra. Tehát, ha valahol elhagysz, ne aggódj, majd összekaparsz egy árokban – biccentettem felé, érdeklődve figyeltem, ahogy Louis szorítása erősödik a motor kormányán.

– Ugye azt is tudod, Miss Mindent Tudok Kisasszony, hogy egy idegesítő lotyó vagy? – morogta fojtott hangon, próbálta leplezni a dühét, ami tombolt benne.

– Többször is mondták már, hogy mindenbe belekötök és idegesítő vagyok. A lotyót viszont most először hallom sajnos. Kár, hogy pont tőled. Pedig kezdtem azt hinni, hogy egy jó modorú, kedves, de legfőképp egy cseppet sem erőszakos ember társaságába kerültem, aki tiszteli a másik nem érzéseit és akaratát. Vagy tévedek? – pislogtam rá egy szende mosoly kíséretében, amelyről tudtam, hogy gyilkosnak hat ebben a pillanatban.

Louis egy morranás kíséretében fordult vissza. Azt hiszem… egy-null az én javamra.