Első: A doncasteri leányegylet

Megérkeztem az első résszel, ami meglepő, de durván hatoldalas lett! :) Remélem, tudom tartani a mennyiséget a következő részek során, s elnyeri a tetszéseteket! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket, véleményeket, valamint a négy rendszeres olvasót! Királyok vagytok!:)

Általánosan elfogadott tény, hogy az ember képes elítélni valamit, valakit első látásra, vagy akár a nevének említésére is: ha hallunk mondjuk egy rossz hírt valakiről, és találkozunk az illetővel, biztosan nem az fog berémleni neked, hogy nosza, ismerjük meg jobban, hanem az adott pletyka, így elkönyveled magadban ilyennek, olyannak vagy éppen amolyannak. A város lakosságának nagy része pedig így is járt a doncasteri leányegylettel, amelynek immáron három éve oszlopos tagja vagyok. Az öreg nénik azt hihetnék, hogy biztos apáca életet élünk, tehát nincsenek fiúbarátok, egy éjszakás kalandok, s olyan erkölcsösek vagyunk, hogy gyakorlatilag visszarepülhetnénk az időben. Persze, az a hír is járja, hogy a lányok, akik ennek az egyletnek a tagjai, szüzek, valamint sohasem káromkodták el magukat úgy Isten igazából.

Mindez egyáltalán nem igaz. Mi is ugyanolyanok vagyunk, akár bármelyik korunkbeli, néha kicsúszik egy-egy obszcén szó a szánkon, sőt, biztos forrásból tudom, hogy az egyik társunk már elvesztette az erényét, ráadásul pont, hogy egy „gyorsan bújjunk össze, aztán felejtsük el egymást” kaland alkalmával. Nem győztünk nevetni, miközben ecsetelte, hogy kerüljük el az ő hibáját, úgy nézett ki, mint egy hetvenéves öreg néni, aki előadja a „bezzeg az én időmben a lányok…” című kisregényét.

Ami engem illet ebből a szempontból, rám tökéletesen igaz az az imidzs, amit ránk ragasztottak. Ha ideges vagyok, legtöbbször Istent emlegetem, amúgy meg semmilyen basszuskulcs és violinkulcs nem hagyja el a számat. Ezt nagy részt a szüleim sulykolták belém, amikor pedig véletlenül arra vetemednék, hogy kicsúszna a számon az a bizonyos b betűs szó, akkor megoldom az esetet egy egyszerű basszusgitárral. Ezeknek a megbotlásoknak szokott hatalmas nagy nevetés lenni, amit vörösödő arccal tűrök. Barátom pedig eleve nem volt, mivel soha nem voltam az a nagy „pasizós” lány, aki mindenféleképpen akart magának egy fiút; a szüleim biztosítottak arról, hogy az égvilágon semmiről nem maradok le. Én is ezt az elvet vallottam, habár, elég sokan pécéztek ki emiatt, az iskolában a népszerűbb lányok lazán kinevettek, s közölték, hogy nekem egy zárdában lenne a helyem. Néha el is hittem, hogy így van, mégsem adtam meg nekik azt az örömöt, hogy előttük sírtam el magamat.

Visszatérve a leányegyletre, majdnem úgy funkcionálunk, mint egy cserkésztábor: pénzt gyűjtünk, hogy különböző alapítványokat támogathassunk és segíthessünk. A pénzkeresést pedig süti eladással, jótékonysági estek szervezésével oldjuk meg, a bikinis kocsi mosást pedig meghagyjuk a gimnázium pom-pom lányainak, mivel ők úgy is jobban élveznék, hogy másodpercenként rácsap egy-egy srác a fenekükre.

Van egy kórusunk is, amely csakis egyleti tagokat vesz fel, s változatos előadást nyújtunk a közönség felé. Erre ritkán kerül sor, mivel a városban a tinédzserek körében népszerű utálatnak örvendünk, így elkerülhetetlen az a néhány paradicsom, amit az arcunkra kapunk, miközben énekelünk. Szó ne essék róla, nem hetvenes évekbeli dalokat adunk elő, hanem a mai előadók dalait, mégis szidnak minket, akár a bokrot. Ezért gyakran szoktam nekik kívánni hajnali hátgörcsöt, azonban úgy látszik, imáim még nem találtak meghallgatásra. Na, majd egyszer.

Az igazság az, hogy először pont ezekért nem akartam ide jelentkezni. Túlságosan formális dolgok uralták az egyletet, a gyűlölködés engem pedig rosszul érint általában. A szüleim mégis rávettek, hogy csatlakozzam, ha már Lionel irányítása kicsúszott a kezükből; ahogy ők és a Csillagok háborújában fogalmaznak: „átállt a sötét oldalra”. Persze, ettől függetlenül még velünk él a bátyám, csak éppen állandósultak a viták, amelyeknek a vége általában az, hogy anya összetör sírva egy tányért, Li pedig elviharzik, s ezek után szoktuk hallani a motor berregését. Ilyenkor ugrik össze a gyomrom, s félek attól, hogy egyszer elveszítem… mert talán ő az egyetlen, aki nem úgy kezel, mint egy ártatlan angyalkát, hanem mint normális embert, akinek igenis vannak hibái.

Végigsimítottam a blézeremen, amelyre ráhímezték a leányegylet címerét: két fehér galamb repült felfelé, csőrükben pedig egy-egy szál olajfaág volt, jelképezve a békét és a tisztaságot. Ahogy mondani szokták: világbéke van, emberek! Csak az a kár, hogy néhány helyzet nem éppen ezt bizonyítja, tegyük fel, hogy néhány terrorista szervezet foglyul ejt pár embert és csak pénzért akarják őket elereszteni.

Szoknya helyett inkább fekete, csőszárú farmert vettem fel és egy fehér felsőt, amire néhány minta rá volt nyomva… jobban mondva egy rajzfilmfigura integetett vissza az emberekre, ami egyesek szerint égő, én viszont szerettem ezt a darabot. Nem is foglalkoztam az intrikákkal, s azzal sem, hogy anyám rendszerint szívrohamot kapott, mikor rám nézett és az egészet lázadásnak fogta fel. Milyen kár, hogy ez pont nem az… Szívesen kitörnék az engem körülölelő szabályokból és normákból, de attól tartok, hogy a szüleim szíve végleg összetörne, ha bennem is csalódniuk kéne. Éppen ezért megjátszom a makulátlan, kitűnő jó kislányt, legbelül pedig fortyogok, hogy ezt is, plusz azt is meg kell tennem, hogy mindenféle szempontból megfeleljek a követelményeket.

Sietve száguldottam le a falépcsőn, s szinte csúszva érkeztem meg az előszobába, ahol gyorsan felvettem az egyik Converse tornacipőmet, nem törődve azzal, hogy amint anyám meglátott, kiesett a kezéből az a csésze kávé, amit az imént töltött ki magának. A porcelán, nem kis meglepetésemre, széttört, amint összecsókolózott a parkettával, a benne lévő barnás folyadék pedig szétömlött.

- Shannon! – sipította. Automatikusan összerezzentem, legszívesebben befogtam volna a fülemet, ámde nem lehetett, mivel akkor nagyobb patália lenne a vége, mint ami amúgy most akar kitörni. – Mik ezek a göncök? Hogy mehetsz egy neves társaság közé ezekben a szakadt rongyokban? Nyomás vissza öltözni!

- Anya – szólaltam meg nyugtató hangon. Anyám zaklatottan nézett rám, növelve a lelkiismeret-furdalásomat. Istenem, miért nincs olyan nap, amikor minden tetszik neki? – Ez csak egy árusítás, nem fogok huszonvalahány fokban nejlonharisnyában és műszálas szoknyában ott parádézni, mint valami ódivatú iskolás lány…

- De a szabály az szabály! – követelte ki magának, a szemein látszott, hogy már csak tényleg pillanatok kérdése, s az anyám átmegy az Etnába és ki fog törni.

- A szabályok pedig azért vannak, hogy megszegjük őket – vágtam rá egy csepp iróniával a hangomban, gyorsan odahajoltam anyámhoz, nyomtam egy puszit az arcára és olyan szélsebesen iszkoltam el otthonról, ahogy csak a lábam bírta. Habár, egy saroknyira voltam már a házunktól, de még ott is hallottam anyám dühödt, eszeveszett sikolyát. Szerintem, ebből este műsor lesz… ha már Lionel-t kellően kikészítették.

Az árusításon különféle régi holmikat adhattak el, s vehettek meg az arra érdeklődő személyek. Mi nem tervezünk semmin se túladni, csak felkérték a szervezetet, hogy szervezzük meg ezt az eseményt, mi pedig elfogadtuk. Igaz, biztosak vagyunk benne, hogy jön pár „jó viselkedésű ifjú”, akiknek életcéljuk tönkrevágni a vásárt, azonban erre is felkészültünk: jön pár rendőr, akik talán megelőzik a rendbontást.

Jó pár méternyi séta után elértem az úti célomat, habár kétszer is meg kellett néznem magamnak, mivel nem hittem a szememnek: tele volt emberekkel. Ahogy mondom. A tevékenységeink, mint mondtam, nem örvendenek hatalmas népszerűségnek, ezért is volt döbbentő, hogy szinte oda kellett furakodnom az egyik standhoz, ahol az egyik legjobb barátnőm álldogált és a telefonját fogva nézelődött, valamit/valakit keresve.

- Halihó! – köszöntem rá, ő pedig ijedtében ugrott vagy két métert, s a szívéhez szorította a kezét. – Bocsánat, megzavartalak a nézelődésben? – vigyorodtam el őszintén.

- Nem, basszus, csak rám hoztad a frászt! Komolyan mondom, első osztályú betörő lennél – meresztette rám a kidülledt szemeit. – Amúgy pedig téged kerestelek. Hol voltál eddig? – tette fel a kérdést szemrehányóan. Unottan felsóhajtottam.

- Anyámmal volt egy kis nézeteltérésünk, ami az öltözetemet illeti – forgattam meg a szemeimet, aminek hatására Kelsey alaposan végigmért.

- Meg is értem. Ez a felső… - bökött rá a pólómra, én pedig sértett fejjel kaptam oda. – Komolyan, Shannon, úgy nézel ezzel ki, mintha valami turkálóból öltözködnél, pedig nem, mivel személyesen ott voltam, mikor megvetted, s hivatalosan is kijelentem, hogy a kudarcom így visszatekintve nagyobb, mint hittem volna. Amúgy meg a cipőd és a nadrágod abszolút rendben van. Még mindig jobb, mint az enyém, mivel anya csak a kiszakadt nadrágomat mosta ki. – Ezzel megfordult, s voilá, ott volt egy hatalmas lyuk a combjánál.

- Nagyon trendi – mutattam fel a hüvelykujjamat. – Mintha így vetted volna, csak kéne még néhány ilyen, s bevallhatod, hogy sokkal olcsóbban jutottál hozzá egy olyan dologhoz, ami amúgy kétszer annyiba kerül.

- Ez igaz – fordult meg és elismerősen tekintett rám. – Na, és mit szólsz ehhez a nagy banzájhoz? Kicsit se lepődtem meg, mikor megláttam, mennyi ember tolong itt. Majdnem megkérdeztem, hogy melyik hamburgert adják ingyen a mekiben. – Hangosan felnevettem. – Aztán kiderült, hogy az emberek szeretik a bolhapiacokat. Ki gondolta volna – vont vállat. Kuncogtam, odaálltam mellé, hogy jobban szemügyre vegyem azt a tömeget, amely itt összeverődött, s valóban hatalmas forgatag tárult a szemeim elé. Egyszerűen… lenyűgöző.

- Mi pedig, amíg el nem mennek, itt fogunk állni, mint valami élőszobrok? – fordultam Kelsey felé. Ő szólásra nyitotta a száját, mégis más válaszolt helyette, nem más, mint a csapat okos tojása, Wanda.

- Természetesen! Ami pedig szeretnék tőletek kérni, hogy legyetek kellő türelemmel és bármilyen nyűgjük van az embereknek, igyekezzetek megoldani! Ha bármilyen problémát észleltek, hívjatok fel gyorsan, én pedig küldöm a rendőröket, akik persze nem mindig lehetnek ott, ahol kellenek…

- Oké, Wanda, felfogtuk, megértettük és szeleteltük. Visszavehetnél egy cseppet a szervezői fölényeskedésedből, mert még a végén megtörténik az első baj és akkor nyomok be neked, hogy azt se tudod, melyik orrlyukadon vedd először a levegőt: a jobbon vagy a balon – vágott a lány szavába Kelsey. Még mielőtt kitört volna belőlem a röhögés, gyorsan oldalra fordultam és a kezemet a számra tapasztottam.

- Szép volt, Kelsey! De, te ott, Shannon Monroe, miért is nevetsz? A te bátyád az egyik bajkeverő, ha nem tudnád. – A vigyor valósággal ráfagyott az arcomra, úgy fordultam vissza a lányhoz, aki önelégülten vigyorgott. Ökölbe szorultak a kezeim. – Igen, hozzád beszélek. Attól még, hogy te még itt játszod a jó kislányt, ugyanolyan züllött vagy, akár Lionel Monroe – vágott egy fancsali arcot, aminek hatására a vérnyomásom kiugrott hirtelenjében kétszázra. Igazán felidegeltem magamat.

- Papol az erkölcsről az, akin végigment Doncaster fél férfi populációja, beleértve a saját apját is! – vágtam hozzá fojtott hangon, aminek hatására Wanda arca egészen lesápadt, majd felszegett állal faképnél hagyott minket. Kelsey elismerősen füttyentett egyet, s nyújtotta a tenyerét, hogy belecsapjak. Még mindig magas vérnyomással belecsaptam. – Annyira fel tud húzni, hogy az nem igaz – motyogtam magamnak.

- Teljesen felesleges. Ez élteti a kis ribancot – csóválta meg a fejét Kelsey. – Ha ez megnyugtat, én is lekevernék neki egy hatalmasat, de attól tartok, én húznám a rövidebbet, s körülbelül a háromszorosát kapnám vissza. Mondjuk, az meg a másik, hogy ettől ugyanolyan elégedett lennék, de mindegy – nyugtatóan átölelt. Vettem egy mély lélegzetet.

Magamban tovább mérgelődtem, miközben pásztáztam a tömeget. Senki nem akart rosszul lenni, így némileg kezdtem megnyugodni, a gondolataim pedig fokozatosan terelődtek el az ócsárlásnak szánt kis beszólásról Wanda részéről. Elfoglaltam magamat azzal, hogy néhány idős embernek segítettem kikászálódni a forgatagból, mivel kijött rajtuk a klausztrofóbia, amúgy pedig teljesen ingerszegény volt az egész esemény.

- Ajj, menjünk már haza! – türelmetlenkedett fél óra múlva Kelsey, megrökönyödve bámultam rá. – Fáradt vagyok. Semmit nem aludtam az éjjel, mert az öcsém nem volt hajlandó levenni a játékáról a hangot és egész éjjel azt bűvölte! Néha kedvem támad őt is kihajítani a második emeletről, Wandával együtt. Komolyan, ha ezeket összeraknánk, tömegpusztító fegyverre tennénk szert – dobbantott egyet a bal lábával, s folytatta volna tovább a szitokáradatot, ha belé nem akad a szó és a szemei tágra nem nyílnak. – A rohadt életbe! A motoros srácok! Ezek szétszednek mindent, basszus, hívd fel az okos tojást!

- Nincs nálam a telefonom – sziszegtem felé, mivel a nagy sietségben otthon hagytam a telefonomat. Átkoztam magamat érte, viszont nem tehettem róla. Kelsey még idegesebben nyújtotta felém a sajátját.

- Gyerünk! Addig megpróbálom őket feltartani. Remélhetőleg sikerül, mert köztük van a bátyád is – kicsit arrébb lökött, sietve megindult a tömegbe. Kinyújtottam a nyakamat és lábujjhegyre álltam, mire kiszúrtam a jellegzetes fekete bőrdzsekit viselő rossz fiúkat, a gyomrom pedig dióméretűre zsugorodott, mikor észrevettem köztük Lionel-t és a számomra ismeretlen, még mindig borostás srácot, aki még három nappal ezelőtt megfenyegetett.

Gyorsan tárcsáztam, azonban Wanda nem vette fel. Kétségbeesetten nyomtam le a hívás gombot többször, de mindig hangpostára ment. Remegett a kezem, ahogy a lábam is, végső elkeseredésemben már a rendőrséget hívtam, akik nem ültek a fülükön és a második kicsengés után felvették.

- Jó napot kívánok, itt a doncasteri rendőrség. Miben segíthetek? – szólalt meg a vonal túlsó felén egy női hang.

- Én-én… - dadogtam, a következő percben pedig el is tűnt a barátnőm telefonja a kezemből. Sikoltva kaptam utána, ámde egy tőlem jóval magasabb, körülbelül két méteres srác vigyorogva emelte magasra. A kabátjából tudtam, hogy bandatag. – Ha nem adod ide, esküszöm, nem állok jót magamért! – próbáltam megfenyegetni remegő hangon, ő viszont nem vett komolyan és hangosan felnevetett.

Kétségbeesetten lendítettem a lábamat, s találtam bele az ágyékába. A fiú arcára fagyott a vigyor, a telefon kiesett a kezéből, én azonban nem foglalkoztam a készülékkel. Majd veszek Kelseynek egy másikat, s nyilván megérti, ha a menekülés fontosabb volt, mint mondjuk egy méregdrága Samsung készülék. Így hát, mindenféle hajlongás nélkül lendültem előre és futottam be az addigra rémült tömeg közé. Néhány percnyi bolyongás után rájöttem, hogy teljesen elvesztem, igyekeztem elérni a legközelebbi, ide tartozó parkolót, ahol valószínűleg alig van néhány ember és ott átszaladva villámgyorsan elérhetek a rendőrségig. Nem akartam bemártani a bátyámat, azonban mégis túl messzire ment, hogy idemerészkedett egy csomó olyan fickóval, akik képesek megölni szemrebbenés nélkül egy-egy ártatlan embert.

Levegőért kapkodtam, sikoltottam minden egyes alkalommal, mikor megláttam, hogy egy bandatag közeledik felém. Nem akartam a kezükre kerülni, el sem merem képzelni, milyen következményei lennének annak, ha sikerül elkapniuk engem. Egy biztos: sokkal inkább választanám a halált.

- Hova-hova? – kapott el valaki hátulról, felordítva rúgtam előre, oldalra és hátra, semmit nem hatott. – A helyedben nem nagyon visítoznék. Az egylet itt lévő tagjait elkaptuk, nincs esélyed ellenünk. – Kihúzott a tömegből, s be kellett vallanom, hogy nem hazudott nekem. Mindegyik lány ott volt. Kinek egy folt éktelenkedett arcán, ki kicsit zilált volt, s volt, aki egyáltalán nem ellenkezett, mert a külseje makulátlan volt. A srác, akit nem mellesleg egyáltalán nem ismertem, lerakott melléjük, Kelsey, akinek a haja teljesen tönkrement, egyből megölelt.

- Mit akartok tőlünk? – kiáltotta az egyik lány közülünk. – Nem elég, hogy szétcsesztétek az egészet? Minket is el akartok vinni? Hát, gyerünk, de az az egy biztos, tőlünk nem fogtok kapni semmit! – Helyeslő bólogatás követte a rövid szónoklatot. Tényleg halványlila gőzünk nem volt arról, mit akarnak tőlünk. Néha előfordult, hogy egy-egy lányt elragadtak az utcáról, szórakozás céljából, azt azonban nem értettük, tőlünk mit szeretnének.

Hangos röhögés szakította meg a gondolkodásmenetemet. Ami a legjobban fájt, hogy Lionel is velük együtt nevetett… azonban ez is abbamaradt hamar, mert a srác, akit három nappal ezelőtt láttam, leintette őket és felénk fordult. A tekintetét az enyémbe fúrta egy röpke pillanatig, majd végignézett azon a szétzilált lánysoron, akik amúgy kihúzott háttal szoktak sorrendben állni.

- Szerintetek? Szórakozni viszünk titeket, ha már annyira belefásultatok a „Miss Mintadiák” szerepébe. A Monroe lány velem jön, a többi a tiétek – fordult a srácok felé, nekem pedig leállt a szívem egy másodpercre, s csak Kelsey heves szorítása tartott a Földön.

Ez volt életem eddigi legpocsékabb napja.