Három: Egyezség

Az a néhány percig tartó győzedelmi felvonulás, amely a fejemben játszódott le, egyáltalán nem érte meg. Természetesen, még mindig büszke voltam valamennyire, amiért nemcsak dadogni tudtam Louis közelében, azonban megfeledkeztem egy apró tényezőről: veszélyes, amivel még ő is tisztában van. Ő maga mondta nekem, hogy meg fog ölni, most pedig miért feledkezne meg erről az ígéretéről? Nem hinném, hogy szokása a hazudozás, főleg azok után, ahogy rá tud nézni egy-egy emberre… azzal a tekintettel nyársalni lehetne; az alsó ajkamba haraptam, kénytelen voltam türtőztetni magamat, még ha gondolatban is tomboltam. Muszáj úgy táncolnom, ahogy ő fütyül, hiszen ha nem teszem meg ezt, az is lehet, hogy nem látom a holnapi napfelkeltét.

A másik tény, ami belátásra bírt, az maga a srác volt. Alapvetően, ha rátekintesz, csak egy motoros fickót látsz, aki a kelleténél talán többet hisz magáról, mégis, ha közelebb merészkedsz hozzá, érezni azt a félelmet keltő kisugárzását, amitől még a szőr is feláll a karodon. A tekintetéről nem is beszélve, amellyel szinte nyársalni lehetett, s néha felbukkant az íriszében egy-egy sötétebb árnyalat, mely egészen elfeketítette az élénkék szemeit. Hátborzongató volt, veszélyes, azonban rendkívül vonzó is. Megértettem tökéletesen azokat a lányokat, akik érte csorgatták a nyálukat, engem viszont nem vonzott túlságosan az a gondolat, hogy bármikor egy fegyvert szegezhet a homlokomhoz és másodpercek leforgása alatt megölhet.

Égnek emeltem a szemeimet, megeresztettem egy imát az Istenhez, miszerint csak most ne vegye le rólam a kezét, ha már eddig olyan profin megóvott a bajoktól, majd lehunytam a szemeimet és reszkető karokkal átöleltem az előttem ücsörgő fiú hasát. Éreztem, ahogy megrezzen az érintésem hatására, a vibráló feszültségről nem is beszélve, ami vélhetőleg pillanatok alatt tovaillant, mivel nem sokkal később teljesen ellazult. Hallottam az anyagok súrlódását, de nem nyitottam ki a szemeimet. Féltem, túlságosan is, hogy mi lesz a következő lépése, éppen ezért nem mertem megkockáztatni semmit. Még a végén azért lök le a motorról, mert egyáltalán ránéztem.

– Ne félj – mondta teljesen hétköznapias hangon. – Nem kell tartanod tőlem, nyugodtan nyisd ki a szemeid. Egyelőre még nem vagyok tartósan morcos – nevetett fel halkan.

– Mert akkor gyilkolsz, ha morcos vagy? – kérdeztem meg, miközben kinyitottam a fél szememet és felsandítottam rá. Meglepetésemre leplezés nélkül engem bámult oldalra fordítva a fejét, amitől egyből zavarba jöttem és elnéztem oldalra. Teljesen másként nézett ki, mint elborult állapotban, ha szabad így fogalmaznom. Annyira… zavarba ejtő. Vagy hogy is mondjam.

– Kislány, tévedésben élsz – röhögött fel megint. Felkaptam a fejemet, mindkét szemem tágra nyílt. Ugye nem azt akarja nekem mondani, hogy teljesen ártatlan és ő soha nem ölt meg embereket? Mert ha igen, esküszöm, dobok egy hátast. – Mi soha nem ölünk meg senkit, csak ezt terjesztjük, mert azt akarjuk, hogy féljenek tőlünk és még véletlenül se álljanak az utunkba. Az emberek pedig felkapták ezt a pletykát és addig terjesztették, míg egyesek ki nem találták, hogy valaki pont a mi kezünk által halt meg. Igaz, valamelyikünknek van fegyvere, viszont nem illegálisan, mivel van fegyvertartási engedélye is, s csak akkor vetjük be, ha már nagyon szükséges, de akkor se vérre menően lövöldözünk – magyarázta türelmesen. Felszökött a szemöldököm a homlokomon. Szóval nem is kell tartanom tőle? – Ez persze nem azt jelenti, hogy éppen sétamenetre viszek és teljesen biztonságban vagy mellettem, tehát ennyire ne dobódj fel – biccentett, a hirtelen jött reményem gyorsan el is szállt. – Most pedig kapaszkodj, cicus, még a végén lepottyansz, aztán magyarázkodhatok a bátyádnak, amiért csak darabokban viszlek haza – somolygott.

– Miért van olyan érzésem, hogy nem oda viszel, ahova kéne? – pislogtam rá. Ha jobban belegondolok, mást nem is nagyon tudtam csinálni, csak rebegtetni a szempilláimat és lélegezni. A végtagjaim teljesen elzsibbadtak, úgy éreztem magamat, mint egy sóbálvány.

– Hogy helyesbítsek: teszünk egy kis kitérőt odafele, mert én személy szerint mindjárt éhen halok. Nem tudom, hogy vagy vele, de engem egy-egy ilyen akció mindig megéheztet – vigyorgott rám, a slusszkulcsot bedugta, elfordította, a hatalmas jármű alattunk életre kelt. – Kapaszkodj! – kiabálta túl a zajt, majd a következő pillanatban előre lendültünk a motorral együtt.

A menetszél meglepetésszerűen csapott bele az arcomba. Nem volt túlságosan meleg, így az első percekben kellemetlenül éreztem magamat és a fejemet Louis háta mögé rejtettem, hogy ne érezzem úgy, mint akinek menten leszakad az arcürege, viszont hamarosan megéreztem, hogy a sofőr ezen rendkívül jól szórakozik (mármint azon, hogy bujkálok mögötte), s csak azért is alapon kidugtam a fejemet összeszorított szemekkel.

Meg kell, hogy mondjam, fura érzés volt. Nemrégiben még az anyámtól tartottam, aki előtt nem mertem felvállalni az igazi énemet és eljátszottam a mintadiákot, erre pedig megjelenik Louis és szinte akaratlanul is kirobbantja belőlem a bizonyítási vággyal küszködő harcias lányt, aki csak azért is kiáll magáért és kerekperec megmutatja, hogy nem olyan, mint amilyennek látszik. Például soha nem hittem volna, hogy egy cseppnyi félelemmel ugyan, de vissza merek majd szólni valakinek és képes leszek veszekedni valakivel, akit nem is ismerek, majd felülök mögé egy motorra (nem mintha sok választásom lett volna, de mindegy) és most pedig itt száguldok egy teljesen üres úton, s gyakorlatilag rádöbbennek, hogy élvezem az egészet. Nemcsak azt, ahogy a szél konkrétan belefúj az arcomba és félek kinyitni a számat, mert könnyen berepülhet rajta egy légy, hanem magát a száguldást. Lionel mellett állandóan elfogott a rettegés, hiszen nem bíztam annyira a tudásában, most pedig gyakorlatilag sírva röhögnék, annyira boldoggá tesz.

Szélesen elmosolyodtam, kiegyenesedtem, eközben egy pillanatra se engedtem el Louis-t, aki elszántan meredt előre, habár, ha hátranézne, rá is ripakodnék, hogy sürgősen figyelje az utat, azonban ez így volt rendjén. Ide-oda kapkodtam a fejemet, néztem a mellettünk elsuhanó tájat, már amennyit láttam belőle, mivel a hajamat állandóan az arcomba fújta a szél. Sajnáltam, hogy nem fogtam fel lófarokba reggel, viszont már amúgy is késésben voltam, így nem akadt volna rá időm.

Nem sokkal később ismét házak bukkantak fel mellettünk, amit csodálkozva néztem, hiszen nem is vettem észre, hogy lassan elhagytuk Doncastert és a szomszédos városba érkeztünk meg. A táblát nem láttam, így halványlila gőzöm nem volt arról, hol járunk, de mivel nem mentünk túlságosan sokáig, csak reménykedni mertem benne, hogy amíg én elámuldoztam magamat, nem szöktetett meg Amerikába. Mondjuk, akkor át kellett volna kelni az Atlanti-óceánon, azt pedig észrevettem volna, hogy vízi biciklibe ment át a motor, tehát abban maradtam magammal, hogy még mindig Európa kontinensén ténfergünk.

Felsóhajtottam, felnéztem az égre egy pillanatra, majd kicsit oldalra dőltem, hogy többet lássak az útból. Nem volt semmi érdekes az aszfalton, így hamar visszaegyenesedtem, s figyeltem, merre megyünk. Pontosabban azért imádkoztam, hogy ne egy erdőbe vigyen, ahol közli velem, hogy hazudott, szokott ölni embereket és szép álmokat kíván nekem örökre. Aztán nekem kampec – nem kellett ettől tartanom, mivel alighogy kigondoltam ezt, letértünk jobbra és egy kisebb utcán hajtottunk, ahol meglehetősen takaros házak álltak, végül lelassítottunk és egy pizzázó előtt álltunk meg. Jobban mondva Louis fékezett, én csak bámultam a kétemeletes házat, amire ki volt írva az étterem neve és a cég tulajdonosa.

– Meg is érkeztünk – nézett hátra, én pedig kapva az alkalmon el is engedtem a fiút, még mielőtt elbízta volna magát. Észre se vettem, mennyire természetesnek veszem, hogy őt ölelgetem hátulról.

– Miért ide jöttünk? Doncasterben is van számos nagyon jó étterem – néztem rá értetlenül, kinyújtóztattam a karomat bágyadtan. Elgémberedtek, mivel nem nagyon mozgattam őket, s most éreztem meg, mennyire elmacskásodtak.

– Mi értelme annak, hogy mindenki sikoltozva meneküljön ki, mikor mi belépünk? – vonta fel a szemöldökét. Rendben, ebben igazat adtam neki. Ott megvan a maga hírneve. Itt nagy valószínűséggel még csak egy átlagos srácnak számít. – Különben is, ismerem a tulajt, biztosan a szívére venné, hogy nem ide mentünk egyből, hanem máshova – mondta, miközben leszállt a jószágról. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen a leszállásban, én azonban konokul megtagadtam és leugrottam, amit meg is éreztem, mivel a bokámba beleállt a fájdalom. Felszisszentem. – Sokat jelent az önbecsülés, mi? – kacsintott rám.

– Gondolom, neked többet – szaladt ki a számon, s mikor rá is döbbentem, mit mondtam, összeszorítottam a számat. Louis arca egy pillanatra elborult, majd megrendszabályozta magát, s úgy tett, mintha meg se szólaltam volna. Most vagy nincsen kedve balhézni vagy az a tény áll fenn, hogy az a bizonyos ismerős nem tudja, hogy időközben Louis lett Doncaster motoros fenegyereke.

Durván megragadta a karomat, szótlanul tűrtem, ahogy a bejárathoz rángat, amit kitárt előttünk és mindenféle illedelem nélkül egyszerűen behúzott a házba. Anélkül, hogy eleresztett volna – sőt, meg mertem volna rá esküdni, hogy még erősebben szorított –, becsukta magunk mögött az ajtót és a bárpultoshoz mentünk. Hogy pontosabban fejezzem ki magamat, ő ment, s húzott maga után.

– Á, Louis, csak nem egy újabb barátnő? Kár, az előző nagyon helyes volt, főleg azokkal a szeplőkkel. Tündéri, mondom, rendkívül tündéri volt. Viszont a mostani se utolsó. Hogy hívnak, lelkem és mi a titkod, hogy ez a srác hirtelen áttért a vörösekről a barna hajú lányokra? – vigyorgott rám a nő, amitől nem kis mértékben megrémültem. Hogy is mondjam… a néninek kicsit ijesztő volt a mosolya. Kicsit nagyon.

– Tessék? – kérdeztem vissza. – Á, itt félreértés van – habogtam zavartan. – Én nem vagyok a…

– Hát persze, hogy nem! Mindegyik lány ezt mondja először – magyarázta lelkesen a nő. – Louis, drágám, a szokásosat? – nézett el a srác felé, aki vállat vonva bólintott. – Rendben, akkor üljetek le, nemsokára megy a… TE, OTT! MIT PAKOLÁSZOL OLYAN HEVESEN A TÁSKÁDBA, KISFIAM? – üvöltött rá valakire a hátunk mögött, én összerezzentem, Louis pedig ki is használta az alkalmat és szó szerint elráncigált onnan. Lövelltem egy nem éppen kedves pillantást a fekete bőrdzsekijének a hátára és tűrtem, ahogy elcipel a hátsó traktusba és kicsit se udvariasan lenyom az egyik székre, aztán ő maga is lehuppant a velem szembenire.

Lenéztem a kockás terítőre, amivel meg volt terítve az asztal. Éktelenkedett rajta néhány pecsétfolt, s amúgy is egy mosásért kiáltott volna a textilnemű, viszont kitűnően használt arra, hogy a kajamaradékoknak tűnő kis pöttyöket piszkálgatni kezdjem a körmeimmel. Az alkaromnak azon a része sajgott, ahol megragadott engem hévből, le mertem fogadni, hogy pár óra múlva már kék foltok fognak ott megjelenni, ráadásul azok a „foltok” fognak hasonlítani Louis kézlenyomatára. Szívesen szóvá tettem volna, hogy bánhatna velem egy kicsit finomabban, ha már eddig sikerült legalább egy kicsit normálisan viselkednie, ámde nem akartam tovább szítani az amúgy is lángoló tüzet. Nyilvánvalóan mérges volt a beszólásomért, még ha sikerült is lepleznie. Hm.

Vettem egy mély lélegzetet, azt se túl hangosan, nehogy még jobban felidegesítsem… hogy őszinte legyek, nem ismertem ki, igaz, alig pár órája, hogy közelebbről is találkoztunk, viszont az se segített ki túlságosan, hogy állandóan hangulatingadozásai voltak. Az egyik percben még kedves, a másikban már, mikor valami olyasmit szóltam, ami nem tetszett neki, akkor úgy viselkedett velem, mintha tiszta szívéből gyűlölne. S érdekes módon soha nem találtuk meg a kettő közti átmenetet, amikor minden semleges.

– Felnéznél a szemeimbe? Irritáló, hogy az abrosszal szemezel – szólalt meg nyers hangon, félénken felpillantottam. Sötét szemei villámokat szórtak, balsejtelmem volt, viszont vonásai hamar ellágyultak, a féktelen haragjának már nyoma sem volt. Látjátok, éppen ezért kapok lassan agyrázkódást! – Köszönöm.

Nem válaszoltam, csak néztem rá, míg kezeimmel tovább babráltam a terítővel. Nyeltem egyet, kénytelen voltam ismét elnézni oldalra. Nem bírtam a tekintetét. Sok volt nekem, s egyre inkább növekedett bennem az az érzés, hogy legszívesebben megszöknék. Nem akartam ezzel a nagyképű ficsúrral itt üldögélni, mintha legalábbis önszántamból lennék itt. Bosszantott, ráadásul nem mertem egy büdös szót se szólni, mert tartottam tőle és megígértem, hogy legalább ezt az egy alkalmat minden karcolás nélkül túlélem. Igaz, már pár kékfolt betudható, de ha normálisan viselkedem, akkor nem talál bennem semmi érdekest és békén hagy. Ugye?

– Ha jól leszűrtem, akkor gondolom, minden első alkalmas lányt idehurcolsz. Jól bevált hely? – szólaltam meg hirtelen.

– Ami azt illeti, igen. A nagy többség mindig le volt nyűgözve a környezet miatt és imádták, aminek gyakran hangot is adtak. Mondjuk, azt meg kell jegyeznem, hogy egyikük se volt olyan nagyszájú, mint te és mindig engedelmesek voltak – vigyorodott el, elképedve néztem rá. Szentséges Isten a mennyekben! Ez a mosoly… rendben, Shannon oda se koncentrálj. Csak gondolj arra, hogy elrabolt téged és egy undok alakkal van dolgod, aki semmibe veszi mások akaratát és… én most komolyan remegek?

Nem reagáltam. Nem is lettem volna rá képes, mivel annyira lenyűgözött a mosolya, hogy az már bűnténynek számít. Különben is, ha szólásra nyitottam volna a számat, vödörért kiáltottam volna, ahogy Kelsey tenné, aki most azt Isten tudja, hol van… A lányok… Louis-ra meresztettem a szemeimet, aki kissé megrökönyödött.

– Hol vannak a barátaim? – szegeztem neki a kérdést.

– Jó helyen – vágta rá. Felvontam a szemöldökömet. – Ha úgy vesszük, amíg normálisan viselkedsz, és vissza nem nyal a fagyi, addig tökéletesen biztonságban.

– Tessék? – hüledeztem. – Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy nem bántotok embereket, legfőképp nem öldököltök – néztem rá óriási szemekkel. Figyelmen kívül hagytam az egyre szélesedő mosolyát. Őszintén, ennek az embernek van lelke, hogy így vigyorog, miközben másoknak az élete forog kockán? Vannak egyáltalán érzései? Tudja, milyen elveszteni valakit, aki fontos számodra? Nyilván nem, különben nem vigyorogna olyan eszeveszettül, hanem aggodalmas képet vágna. De nem, hanem itt villantja nekem a fogait, megmutatva, hogy jó minőségű fogkrémet használ, és úgy néz, mintha muskátlikról beszélnénk, nem pedig emberekről. Mondtam már, hogy egyszer úgy nyakon vágnám a bátyámmal együtt? Nem? Akkor most mondom, mert elegem van ebből az utolsó szarházi féregből és… elkáromkodtam magamat! Ez a srác kiváltotta belőlem, hogy csúnya szavakat használjak! Ez már felháborító! Botrányos!

– Ha úgy vesszük, hazudtam. – A mosolya szélesebb lett. Az állam helyből leszakadt a helyéről és valahol a magmánál járhatott. – Ugyan már, Shannon, mind a ketten tudjuk, hogy képtelen vagy kiszűrni az igazságot és a hazugságot. Te csupán azzal voltál elfoglalva, hogy akadékoskodj, nem pedig a biztonságod érdekelt. Ha már itt tartunk, el is mondom, miért hazudtam neked: – közelebb hajolt. – soha nem ültél volna fel mögém, ha kiderül, veszélyes vagyok, mi? – Bólintottam. – Na, látod. Így viszont még élvezted is ezt a rövidke utat. Most pedig felvázolom neked a rövidke tervet, amit kieszeltem magamban, még azon a reggelen, mikor elfurikáztam hozzátok: te szépen eljátszod, hogy a barátnőm vagy, lehetőleg minél hitelesebben. Eljársz velem, nem kérdezed meg, hova megyünk, s mit miért teszünk. Ha meg is kérdezed, nem kapsz rá választ, mivel semmi közöd hozzá. Ha valaki megkérdezi, akár a banda tagjai is, azt hazudod, megszerettük egymást, így együtt vagyunk. Senkinek nem szólsz az egyezségünkről – kacsintott rám pajkosan.

– Mi az egyezség másik fele? – kérdeztem vissza halkan.

– Nem esik semmi bántódása Lionelnek, még akkor sem, ha igazán megérdemelné, hogy golyót repítsünk az agyába. Elvégre, szerető testvérként aggódsz érte, nem? – Elhűlve néztem rá. Levegőért kapkodtam. Shannon, te idióta, hogy dőlhettél be neki? – A barátaidat se bántjuk, hanem szabadon engedjük, sértetlenül. Na, hogy állsz a dologról? Apró kis színjáték biztonságért cserébe. Még túl keveset is kérek a dologhoz.

Elhajolt tőlem, úgy nézett rám, előttem pedig felderengett ez az egész dolog. Nem azért hozott el ide, mert éhes volt, hanem elő akarta adni ezt a kis játékát közönség nélkül. Azért akarta, hogy vele menjek, mert tudta Lionel és a köztem való családi kapcsolatot. Meg akart fenyegetni, mert tudta, hogy Lionel amúgy is hibát követ el, mert köztünk él és gyakorlatilag az orrunk előtt folyik minden olyan ügy, amiről nem kéne tudnunk. Ezáltal én is túl sokat tudok, így szem előtt akar tartani. Mindent ügyesen eltervezett, sakkba szorított és nincs hova lépnem. Hacsak el nem fogadom az ajánlatát és meg nem adom magamat. Mert ha nem fogadom el, mindenki meghal, akit valaha is ismertem és szerettem.

A pincérnő letett elénk egy-egy pohár vizet. Hálásan mosolyogtam rá, mire közölte a lány, hogy hamarosan érkezik a pizza. Mindketten bólintottunk, s mikor elment, egymásra meredtünk, azzal a különbséggel, hogy én a poharam felé nyúltam és azzal a lendülettel az előttem fiúra loccsantottam a tartalmát. Ha eddig nem kockáztattam, akkor majd most. Meguntam a kitaposott utat. Nos, akkor játsszunk, Louis, játsszunk. Remélem, élvezni fogod.