Szerintem nagyon ratyi és rövid lett. De ennyi telt tőlem, sajnálom.. :/ Remélem, nem kaptatok még agyrázkódást Shannon bipoláris viselkedésétől :DDDDDD
Jó olvasást.^^
Öklendezve, ökölbe szorított
kezekkel néztem az előttem görnyedező fiút, aki az én nem túlságosan erősnek
szánt ütésemtől a földre került, s úgy tűnt, sokáig fel sem kel onnan.
Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogyha leküzdi a fájdalmát, akkor bosszút fog
állni rajtam, így nem maradt más lehetőségem, mint a futás. Gyűlöltem rohanni,
főleg a testnevelés órákon, ámde most, hogy szükségét éreztem a menekülésnek,
gyakorlatilag szeltem a levegőt. A tanárom büszke lenne rám, hogyha látná
Shannon Monroe kiemelkedő teljesítményét úgy, hogy a halál elől fut.
A por kavargott utánam, ahogy
vertem a talpammal a homokos, út melletti részt, Határozottan örültem annak,
hogy kivételesen nem hallgattam anyára és a tornacipőmet vettem fel. Kicsit
nehéz lenne magas sarkúban ezt az esztelen szaladást kivitelezni, ámde jelenleg
különösen nem játszott szerepet ez a tény. Mivel nem ismertem a várost, ide-oda
cikáztam és számomra ismeretlen utcákra tértem le, remélve, hogy nem találja
majd a nyomomat. A velem szembe siető emberek idiótának néztek, amiért úgy
szedtem a lábaimat, mint valami őrült, ők viszont nem tudták azt, amit én: a
forrófejű ütésem következménye elől menekülök. Nem akartam meghalni, ahogy azt
se szerettem volna, hogy a többieknek bántódása esne. Abba én ténylegesen
belepusztulnék, ráadásul úgy, hogy mindez az én hibám. Ha ezen múlik,
önkéntesen halok meg értük, még ha nem is akaródzik, csakhogy nekik ne essen
bajuk. A barátaimnak és a testvéremnek.
Hirtelen tértem le egy szűk,
sötétnek tűnő sikátorba. Mindig is gyűlöltem az ehhez hasonló helyeket, mivel
egy rosszabb horror filmekben mindig ilyenkor bukkant elő valami olyasmi
teremtmény, aki szívesen látott vacsorául egy olyan embert, mint például én.
Igazi főfogás lenne nekik egy ostoba ember, aki ráadásul vinnyog is, ha olyasmi
történik, mint most. Shannon, a lényegre
koncentrálj!
Zihálva támaszkodtam neki háttal
a falnak és beletúrtam a hajamban. A nagy futástól teljesen leizzadtam,
túlságosan is melegem volt ahhoz képest, hogy húsz fok, ha volt. Csupán
reménykedni mertem abban, hogy sikerült leráznom Louis Tomlinsont, aki nyilvánvalóan
most azt tervezgeti éppen a fejében, hogy puszta kézzel vagy esetleg
pisztollyal fog véget vetni az életemnek. Nem akartam visszamenni hozzá, annak
ellenére, hogy megegyeztünk. Túlnyomó volt bennem az iránta érzett undor, habár
jóvágásúnak lehetett mondani és tényleg nem volt egy utolsó darab, mégis a
cselekedetei ezt hozták ki belőlem.
Feltehető, hogy tulajdonképpen
élvezi azt, hogy engem zsarolhat. Van mivel is, mert Lionel ott van a
csapatában, akinek az életéért mindennap rettegek és kénytelen voltam belátni,
hogy szinte minden szál az ő kezébe fut. Ő irányította a dolgokat, ha nem is
önmagamtól, de mások életéért visszamegyek hozzá és eltűrőm, hogy olyan szinten
szívasson szét, ami után hússzor is meggondolom magamat, még mielőtt elkövetnék
valami engedetlenséget.
Nem tudja, milyen szeretni.
Egyértelmű. Ha tudná, micsoda kínokat okoz nekem és mennyit gondolkozom rajta,
nem tenné ezt velem. Ha már tényleg kiválasztott magának, mint alanyt, akkor ne
tegye velem azt, amit. Ezzel csak azt fogja elérni, hogy ehhez hasonszőrű
dolgokat hajtsak végre, csakhogy mentsem a saját irhámat.
– Helló kislány – ütötte meg a
fülemet egy mély hang, amiről automatikusan tudtam, hogy nem Louis-é. Ó, hogy
az Isten verje meg! Miért pont ma talál rám minden idióta, akinek egy csepp
sütnivalója sincs? Shannon, kész, te tényleg vonzod a bajt és ennek tetejében
még szerencsétlen is vagy. Kell ennél több?
A hang irányába fordítottam a
fejemet és ijedten konstatáltam, hogy három, körülbelül velem egykorú srác
közeledik felém, arcukon pedig egy perverz vigyor ült, amitől hányingerem
támadt. Ösztönösen toltam el magamat a faltól és próbáltam távolabb húzódni.
Kifutni nem mertem Tomlinson miatt. Igaz, éppen jól jött volna a segítsége vagy
bármi, csak éppen azt nem várom, ami azután jönne. Annyira bolond még én sem
vagyok.
– Mit akartok? – kérdeztem
élesen, reménykedve, hogy a hangnemembe sűrített magabiztosság elkergeti őket.
Nos, ahogy még szélesebb mosolyra húzták a szájukat, ezt a reményemet el is
kergethettem. Úgy látszik, potenciálisan gyenge, könnyen megerőszakolható lányt
látnak bennem. – Húzzatok el! – utasítottam őket.
– Ugyan, miért tennénk? Tökéletes
hely és tökéletes időpont. Arról nem is beszélve, hogy egyedül vagy és lássuk
be, képtelen vagy ellátni egyszerre hármunk baját. Add meg magad és akkor talán
nem fog fájni. Ismétlem, talán – szólalt meg a középső fiú, szemein látszott,
hogy hiába a korai időpont, már rendesen felöntött a garatra.
– Hagyjatok békén! – sziszegtem,
s amint tettek felém egy lépést, én reflexszerűen húzódtam a sikátor kijárata
felé. Inkább már a halál, mintsem ezek hárman.
– Na, picinyem… – unszolt
továbbra is a középső.
– Azt mondta, hagyd békén
–szólalt meg mögülem egy hang, amire összerezzentem. Rám talált. – Na, mire
vártok? Kezdő löketre? Ha akarjátok, megadom nektek, de nem garantálom, hogy
holnap látni fogjátok a napfelkeltét. Ami azt illeti, a naplementét se csodálhatjátok
ma este – tette hozzá. Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély lélegzetet. Nos…
ugyanez a kijelentés rám is igaz.
A három fiú egy „úristen, ez ő,
menjünk innen” kiáltás közepette pedig elrohantak oda, ahová előjöttek, azaz a
sikátor másik végéből. Féltem hátranézni. Attól tartottam, hogy képes lesz most
megütni azért, amit tettem. Ugyan, készen álltam tökéletesen a büntetésemre,
mégis féltem tőle. Ha úgy vesszük, minden eddigi felé tett lépésemet a terror
kényszerítette ki belőlem.
– Hé, cica, jól vagy? – simította
a vállamra a tenyereit, ezzel kivívva a meglepődöttségemet. Ha őszinte akarok
lenni, nem éppen erre számítottam. Pontosabban minden lehetőség átfutott az
agyamon, csak éppen ez nem. Lehet, hogy lényének egy része, a jó oldala, most
átvette felette az uralmat és az cselekszik helyette? A féktelen sötétség el
van zárva és nem kell rettegnem tőle?
Megfordultam és felnéztem a
szemeibe. Kíváncsian tekintett rám, a kék íriszeiben talán mintha megjelent
volna az aggódás és féltés. Haragnak vagy annak bármilyen fokozata semmi nyoma
nem volt. Talán komolyan megijedhetett? Lehet, hogy nem akarja, hogy bajom
essen? Mégis miért? Hogyan képes ilyen aljas módokat felhasználni ahhoz, hogy
befurakodjon szerény személye a gondolataim közé?
Mehetett volna minden normális
kerékvágásban is. Az is lehet, hogy nem kellett volna kiállnom akkor az
erkélyre, mikor eljött a testvéremhez és akkor nem lennék ilyen nagy
slamasztikában. Minden egyedül az én hibám. Ha nem mutatkozom, akkor nem lenne
ez…
– Semmi baj. Nem történt semmi –
nyugtatott, majd átölelt. Olyan… nem is tudom módon. Talán, mintha a szívéből
jött volna ez az ölelés és nem volt benne hamisság. Nem volt mögötte cél. S
ahogy a karjai közé simultam, minden fenntartásomat és utálatomat elfelejtve,
el is hittem, hogy nincsen baj. Abban a percben tökéletes biztonságban éreztem
magamat.