Bevezető

A szobámra megnyugtató csend ereszkedett le, csak a saját lélegzetvételeimet lehetett hallani, semmi mást. Odakintről néhányszor behallatszott az autók dudaszója, amely jelezte, hogy valakik nagyon sietnek valahova – azt is meg merem kockáztatni, hogy megelőzve a szokásos nyári forróságot inkább most indultak munkába a felnőttek –, azonban ezen kívül semmilyen más hangforrás nem volt a környezetemben. Még az órám se kattogott, mivel az előző nap lemerültek az elemek és még nem jutottam el a boltig, hogy vegyek újat. Illetve, ami azt illeti, volt rá időm bőven, mégsem vitt rá a lélek, hogy kimozduljak.

A plafont bámultam, összeszorított szájjal szemeztem az oda felragasztott poszteremet, ami Ed Sheeran-t ábrázolta. Emlékszem, mennyit szerencsétlenkedtem a felrakásával: mivel lehetetlenül alacsony vagyok, létrát kellett hoznom, pedig a szobám eleve nem nagy belmagasságú. Aztán, mikor felállítottam a szerkezetet és megfogtam a szentélyt érdemlő papírdarabot, kis híján lezúgtam róla. Csak azért kis híján, mert pont akkor haladt el a kitárt ajtó előtt a bátyám, jobban mondva az ikrem, s a hatodik érzéke megsúgta neki, hogy éppen repülni kívánok. Azóta nem is nagyon enged fel magas helyekre, mert tudja, hogy én akár úgy el is tudom törni magamat, ha éppen nem csinálok semmit. Igen, egy cseppet vagyok csak szerencsementes.

Halkan felkuncogtam. Vigyáztam arra, nehogy felébresszem a szomszéd szobában alvó szüleimet, mert hajnali hatkor eléggé nyűgösek tudnak lenni. Ha meg nyűgösek, akkor a feszültséget a gyereken vezetik le, én pedig már így is elég sokszor játszom a feszültségbábut a családban. Így hát, reggel hétig mindenkinek csend van, különben megnézhetjük magunkat.

Motorberregést hallottam odakintről. Felvontam a szemöldökömet, érdeklődve ültem fel az ágyamban és hegyeztem a fülemet. Nem hallottam a bátyámat elosonni a folyosón (a parketta eléggé nyikorgós), arra mertem következtetni, hogy az egyik haverja korán kelő és meg akarja heccelni Lionel-t; megcsóváltam a fejemet, felhajtottam a takarót és kicsusszantam az ágyból. Felvettem magamra a székre lehajított köntösömet, az erkélyajtóhoz léptem, bütyköltem egy ideig a zárat, végül szezám tárulj, kinyílt az ajtó.

Kiléptem, azonban azonnal össze is húztam magamat fázósan. Meglepően hűvös volt nyárhoz képest, az ember pedig nem várhatja, hogy melege legyen, főleg mezítláb, pizsamában és köntösben. Beszippantottam az alsó ajkamat, a korláthoz léptem, úgy figyeltem, ahogy megjelenik Lionel kócos üstöke, s szinte ügetett a kapu felé, akár egy ló.

Összefontam a mellkasom előtt kezemet; nem volt szokásom leskelődni, mert általában nem is érdekelt, mibe keveredett a bátyám, most viszont felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis nagyon ritka az olyan alkalom, mikor ő hajnalban már fent van. Az meg már a másik, hogy a srác, akihez igyekezett, úgy nézett ki, mintha egy perc késés miatt is képes lenne neked egyet beverni. Hát, fő a jó első benyomás.

- Na, végre – szólalt meg a bátyám, mikor lihegve kinyitotta a kaput és szembe találta magát a vendégével. Mert ugyan az enyém nem! – Azt hittem, soha nem érsz ide.

- Akadt egy kis dolgom – válaszolta kurtán a srác, végigsimított az állán, jobban mondva az egynapos borostáján. Összevontam a szemöldököm. Hm. Jól állt neki, viszont megnéztem volna az arcát szőr nélkül is.

- Éjszaka, mi? – vigyorodott el perverzen Lionel, én pedig majdnem ott tartottam, hogy megfogom az egyik cserepes muskátlit és fejbe vágom vele. Már csak azért is, mert reggel még ilyenre is van ereje. – Csak hogy tudd, kibaszott nagy esélye van, hogy lebukunk, főleg így, hogy idejöttél – váltott komolyra, mikor látta, hogy a srác sem díjazta túlságosan a poént. Vagy érzékenyen érinti a dolog bizonyos okok miatt vagy egyszerűen odaveszett a humorérzéke.

- Azért két percbe nem halsz bele, gondolom – mondta türelmetlen hangon. – Vagy esetleg zavar, hogy nem egy jó hírű motoros bandába keveredtél bele? Kár, szerintem a szüleidet nem zavarná, ha van mellette egy másik gyerekük. – Lionel szeme fennakadt.

- Honnan tudsz Shannonról? – kérdezte ingerülten, majdhogynem kiabálva. Úgy látszik, feléledtek benne a testvéri ösztönök… ha tényleg olyan „gonosz” az a banda, ahová keveredett. Édes Istenem, Lionel, mibe keveredtél?

- Mondjuk, ott áll az erkélyen, s kétlem, hogy a nőd lenne, mivel köpésig hasonlítotok egymásra – eresztett meg egy gúnyos vigyort a srác. – Li, még egy esélyed van. Akkor viszont nem akarok nézőközönséget, mert ki tudja, talán fogja magát valaki és saját kezűleg öli meg – nézett mélyen a bátyám szemeibe, majd felpillantott rám.

Már innen is kiszűrtem, hogy eszméletlenül szép kék szemei vannak, ugyanakkor elfogott a rémület is. Kicsit sem akartam rossz társaságba keveredni, s a pánikom még akkor sem szállt el, mikor a motorjához lépett és rám kacsintott. Utána pedig felpattant a hatalmas nagy fekete jószágra, felvette a bukósisakját, indított és eltűnt pillanatok alatt a látóterünkből.

Próbáltam nem koncentrálni a hevesen dobogó szívemre. Nem ment. Olyan erővel szorítottam oda a kezemet, miközben beléptem a kellemesen meleg szobámba, hogy azt hittem, ott menten ájulok el, de nem a gyönyörűségtől.

Ez a perc örökre beleivódott az elmémbe.