Az a néhány percig tartó
győzedelmi felvonulás, amely a fejemben játszódott le, egyáltalán nem érte meg.
Természetesen, még mindig büszke voltam valamennyire, amiért nemcsak dadogni
tudtam Louis közelében, azonban megfeledkeztem egy apró tényezőről: veszélyes,
amivel még ő is tisztában van. Ő maga mondta nekem, hogy meg fog ölni, most
pedig miért feledkezne meg erről az ígéretéről? Nem hinném, hogy szokása a
hazudozás, főleg azok után, ahogy rá tud nézni egy-egy emberre… azzal a
tekintettel nyársalni lehetne; az alsó ajkamba haraptam, kénytelen voltam
türtőztetni magamat, még ha gondolatban is tomboltam. Muszáj úgy táncolnom,
ahogy ő fütyül, hiszen ha nem teszem meg ezt, az is lehet, hogy nem látom a
holnapi napfelkeltét.
A másik tény, ami belátásra bírt,
az maga a srác volt. Alapvetően, ha rátekintesz, csak egy motoros fickót látsz,
aki a kelleténél talán többet hisz magáról, mégis, ha közelebb merészkedsz
hozzá, érezni azt a félelmet keltő kisugárzását, amitől még a szőr is feláll a
karodon. A tekintetéről nem is beszélve, amellyel szinte nyársalni lehetett, s
néha felbukkant az íriszében egy-egy sötétebb árnyalat, mely egészen elfeketítette
az élénkék szemeit. Hátborzongató volt, veszélyes, azonban rendkívül vonzó is.
Megértettem tökéletesen azokat a lányokat, akik érte csorgatták a nyálukat,
engem viszont nem vonzott túlságosan az a gondolat, hogy bármikor egy fegyvert
szegezhet a homlokomhoz és másodpercek leforgása alatt megölhet.
Égnek emeltem a szemeimet,
megeresztettem egy imát az Istenhez, miszerint csak most ne vegye le rólam a
kezét, ha már eddig olyan profin megóvott a bajoktól, majd lehunytam a
szemeimet és reszkető karokkal átöleltem az előttem ücsörgő fiú hasát. Éreztem,
ahogy megrezzen az érintésem hatására, a vibráló feszültségről nem is beszélve,
ami vélhetőleg pillanatok alatt tovaillant, mivel nem sokkal később teljesen
ellazult. Hallottam az anyagok súrlódását, de nem nyitottam ki a szemeimet.
Féltem, túlságosan is, hogy mi lesz a következő lépése, éppen ezért nem mertem
megkockáztatni semmit. Még a végén azért lök le a motorról, mert egyáltalán
ránéztem.
– Ne félj – mondta teljesen
hétköznapias hangon. – Nem kell tartanod tőlem, nyugodtan nyisd ki a szemeid.
Egyelőre még nem vagyok tartósan morcos – nevetett fel halkan.
– Mert akkor gyilkolsz, ha morcos
vagy? – kérdeztem meg, miközben kinyitottam a fél szememet és felsandítottam
rá. Meglepetésemre leplezés nélkül engem bámult oldalra fordítva a fejét,
amitől egyből zavarba jöttem és elnéztem oldalra. Teljesen másként nézett ki,
mint elborult állapotban, ha szabad így fogalmaznom. Annyira… zavarba ejtő.
Vagy hogy is mondjam.
– Kislány, tévedésben élsz –
röhögött fel megint. Felkaptam a fejemet, mindkét szemem tágra nyílt. Ugye nem
azt akarja nekem mondani, hogy teljesen ártatlan és ő soha nem ölt meg
embereket? Mert ha igen, esküszöm, dobok egy hátast. – Mi soha nem ölünk meg
senkit, csak ezt terjesztjük, mert azt akarjuk, hogy féljenek tőlünk és még
véletlenül se álljanak az utunkba. Az emberek pedig felkapták ezt a pletykát és
addig terjesztették, míg egyesek ki nem találták, hogy valaki pont a mi kezünk
által halt meg. Igaz, valamelyikünknek van fegyvere, viszont nem illegálisan,
mivel van fegyvertartási engedélye is, s csak akkor vetjük be, ha már nagyon
szükséges, de akkor se vérre menően lövöldözünk – magyarázta türelmesen.
Felszökött a szemöldököm a homlokomon. Szóval nem is kell tartanom tőle? – Ez
persze nem azt jelenti, hogy éppen sétamenetre viszek és teljesen biztonságban
vagy mellettem, tehát ennyire ne dobódj fel – biccentett, a hirtelen jött
reményem gyorsan el is szállt. – Most pedig kapaszkodj, cicus, még a végén
lepottyansz, aztán magyarázkodhatok a bátyádnak, amiért csak darabokban viszlek
haza – somolygott.
– Miért van olyan érzésem, hogy
nem oda viszel, ahova kéne? – pislogtam rá. Ha jobban belegondolok, mást nem is
nagyon tudtam csinálni, csak rebegtetni a szempilláimat és lélegezni. A
végtagjaim teljesen elzsibbadtak, úgy éreztem magamat, mint egy sóbálvány.
– Hogy helyesbítsek: teszünk egy
kis kitérőt odafele, mert én személy szerint mindjárt éhen halok. Nem tudom,
hogy vagy vele, de engem egy-egy ilyen akció mindig megéheztet – vigyorgott
rám, a slusszkulcsot bedugta, elfordította, a hatalmas jármű alattunk életre
kelt. – Kapaszkodj! – kiabálta túl a zajt, majd a következő pillanatban előre
lendültünk a motorral együtt.
A menetszél meglepetésszerűen
csapott bele az arcomba. Nem volt túlságosan meleg, így az első percekben
kellemetlenül éreztem magamat és a fejemet Louis háta mögé rejtettem, hogy ne
érezzem úgy, mint akinek menten leszakad az arcürege, viszont hamarosan
megéreztem, hogy a sofőr ezen rendkívül jól szórakozik (mármint azon, hogy
bujkálok mögötte), s csak azért is alapon kidugtam a fejemet összeszorított
szemekkel.
Meg kell, hogy mondjam, fura
érzés volt. Nemrégiben még az anyámtól tartottam, aki előtt nem mertem
felvállalni az igazi énemet és eljátszottam a mintadiákot, erre pedig
megjelenik Louis és szinte akaratlanul is kirobbantja belőlem a bizonyítási
vággyal küszködő harcias lányt, aki csak azért is kiáll magáért és kerekperec
megmutatja, hogy nem olyan, mint amilyennek látszik. Például soha nem hittem
volna, hogy egy cseppnyi félelemmel ugyan, de vissza merek majd szólni
valakinek és képes leszek veszekedni valakivel, akit nem is ismerek, majd
felülök mögé egy motorra (nem mintha sok választásom lett volna, de mindegy) és
most pedig itt száguldok egy teljesen üres úton, s gyakorlatilag rádöbbennek,
hogy élvezem az egészet. Nemcsak azt, ahogy a szél konkrétan belefúj az arcomba
és félek kinyitni a számat, mert könnyen berepülhet rajta egy légy, hanem magát
a száguldást. Lionel mellett állandóan elfogott a rettegés, hiszen nem bíztam
annyira a tudásában, most pedig gyakorlatilag sírva röhögnék, annyira boldoggá
tesz.
Szélesen elmosolyodtam,
kiegyenesedtem, eközben egy pillanatra se engedtem el Louis-t, aki elszántan
meredt előre, habár, ha hátranézne, rá is ripakodnék, hogy sürgősen figyelje az
utat, azonban ez így volt rendjén. Ide-oda kapkodtam a fejemet, néztem a
mellettünk elsuhanó tájat, már amennyit láttam belőle, mivel a hajamat
állandóan az arcomba fújta a szél. Sajnáltam, hogy nem fogtam fel lófarokba
reggel, viszont már amúgy is késésben voltam, így nem akadt volna rá időm.
Nem sokkal később ismét házak
bukkantak fel mellettünk, amit csodálkozva néztem, hiszen nem is vettem észre,
hogy lassan elhagytuk Doncastert és a szomszédos városba érkeztünk meg. A
táblát nem láttam, így halványlila gőzöm nem volt arról, hol járunk, de mivel
nem mentünk túlságosan sokáig, csak reménykedni mertem benne, hogy amíg én
elámuldoztam magamat, nem szöktetett meg Amerikába. Mondjuk, akkor át kellett
volna kelni az Atlanti-óceánon, azt pedig észrevettem volna, hogy vízi
biciklibe ment át a motor, tehát abban maradtam magammal, hogy még mindig
Európa kontinensén ténfergünk.
Felsóhajtottam, felnéztem az égre
egy pillanatra, majd kicsit oldalra dőltem, hogy többet lássak az útból. Nem
volt semmi érdekes az aszfalton, így hamar visszaegyenesedtem, s figyeltem,
merre megyünk. Pontosabban azért imádkoztam, hogy ne egy erdőbe vigyen, ahol
közli velem, hogy hazudott, szokott ölni embereket és szép álmokat kíván nekem
örökre. Aztán nekem kampec – nem kellett ettől tartanom, mivel alighogy
kigondoltam ezt, letértünk jobbra és egy kisebb utcán hajtottunk, ahol
meglehetősen takaros házak álltak, végül lelassítottunk és egy pizzázó előtt
álltunk meg. Jobban mondva Louis fékezett, én csak bámultam a kétemeletes
házat, amire ki volt írva az étterem neve és a cég tulajdonosa.
– Meg is érkeztünk – nézett
hátra, én pedig kapva az alkalmon el is engedtem a fiút, még mielőtt elbízta
volna magát. Észre se vettem, mennyire természetesnek veszem, hogy őt ölelgetem
hátulról.
– Miért ide jöttünk? Doncasterben
is van számos nagyon jó étterem – néztem rá értetlenül, kinyújtóztattam a
karomat bágyadtan. Elgémberedtek, mivel nem nagyon mozgattam őket, s most
éreztem meg, mennyire elmacskásodtak.
– Mi értelme annak, hogy mindenki
sikoltozva meneküljön ki, mikor mi belépünk? – vonta fel a szemöldökét.
Rendben, ebben igazat adtam neki. Ott megvan a maga hírneve. Itt nagy valószínűséggel
még csak egy átlagos srácnak számít. – Különben is, ismerem a tulajt, biztosan
a szívére venné, hogy nem ide mentünk egyből, hanem máshova – mondta, miközben
leszállt a jószágról. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen a leszállásban, én
azonban konokul megtagadtam és leugrottam, amit meg is éreztem, mivel a bokámba
beleállt a fájdalom. Felszisszentem. – Sokat jelent az önbecsülés, mi? –
kacsintott rám.
– Gondolom, neked többet –
szaladt ki a számon, s mikor rá is döbbentem, mit mondtam, összeszorítottam a
számat. Louis arca egy pillanatra elborult, majd megrendszabályozta magát, s
úgy tett, mintha meg se szólaltam volna. Most vagy nincsen kedve balhézni vagy
az a tény áll fenn, hogy az a bizonyos ismerős nem tudja, hogy időközben Louis
lett Doncaster motoros fenegyereke.
Durván megragadta a karomat,
szótlanul tűrtem, ahogy a bejárathoz rángat, amit kitárt előttünk és mindenféle
illedelem nélkül egyszerűen behúzott a házba. Anélkül, hogy eleresztett volna –
sőt, meg mertem volna rá esküdni, hogy még erősebben szorított –, becsukta
magunk mögött az ajtót és a bárpultoshoz mentünk. Hogy pontosabban fejezzem ki
magamat, ő ment, s húzott maga után.
– Á, Louis, csak nem egy újabb
barátnő? Kár, az előző nagyon helyes volt, főleg azokkal a szeplőkkel. Tündéri,
mondom, rendkívül tündéri volt. Viszont a mostani se utolsó. Hogy hívnak,
lelkem és mi a titkod, hogy ez a srác hirtelen áttért a vörösekről a barna hajú
lányokra? – vigyorgott rám a nő, amitől nem kis mértékben megrémültem. Hogy is
mondjam… a néninek kicsit ijesztő volt a mosolya. Kicsit nagyon.
– Tessék? – kérdeztem vissza. –
Á, itt félreértés van – habogtam zavartan. – Én nem vagyok a…
– Hát persze, hogy nem! Mindegyik
lány ezt mondja először – magyarázta lelkesen a nő. – Louis, drágám, a
szokásosat? – nézett el a srác felé, aki vállat vonva bólintott. – Rendben,
akkor üljetek le, nemsokára megy a… TE, OTT! MIT PAKOLÁSZOL OLYAN HEVESEN A
TÁSKÁDBA, KISFIAM? – üvöltött rá valakire a hátunk mögött, én összerezzentem,
Louis pedig ki is használta az alkalmat és szó szerint elráncigált onnan.
Lövelltem egy nem éppen kedves pillantást a fekete bőrdzsekijének a hátára és tűrtem,
ahogy elcipel a hátsó traktusba és kicsit se udvariasan lenyom az egyik székre,
aztán ő maga is lehuppant a velem szembenire.
Lenéztem a kockás terítőre,
amivel meg volt terítve az asztal. Éktelenkedett rajta néhány pecsétfolt, s
amúgy is egy mosásért kiáltott volna a textilnemű, viszont kitűnően használt
arra, hogy a kajamaradékoknak tűnő kis pöttyöket piszkálgatni kezdjem a
körmeimmel. Az alkaromnak azon a része sajgott, ahol megragadott engem hévből,
le mertem fogadni, hogy pár óra múlva már kék foltok fognak ott megjelenni,
ráadásul azok a „foltok” fognak hasonlítani Louis kézlenyomatára. Szívesen
szóvá tettem volna, hogy bánhatna velem egy kicsit finomabban, ha már eddig
sikerült legalább egy kicsit normálisan viselkednie, ámde nem akartam tovább
szítani az amúgy is lángoló tüzet. Nyilvánvalóan mérges volt a beszólásomért,
még ha sikerült is lepleznie. Hm.
Vettem egy mély lélegzetet, azt
se túl hangosan, nehogy még jobban felidegesítsem… hogy őszinte legyek, nem
ismertem ki, igaz, alig pár órája, hogy közelebbről is találkoztunk, viszont az
se segített ki túlságosan, hogy állandóan hangulatingadozásai voltak. Az egyik
percben még kedves, a másikban már, mikor valami olyasmit szóltam, ami nem
tetszett neki, akkor úgy viselkedett velem, mintha tiszta szívéből gyűlölne. S
érdekes módon soha nem találtuk meg a kettő közti átmenetet, amikor minden
semleges.
– Felnéznél a szemeimbe?
Irritáló, hogy az abrosszal szemezel – szólalt meg nyers hangon, félénken
felpillantottam. Sötét szemei villámokat szórtak, balsejtelmem volt, viszont
vonásai hamar ellágyultak, a féktelen haragjának már nyoma sem volt. Látjátok,
éppen ezért kapok lassan agyrázkódást! – Köszönöm.
Nem válaszoltam, csak néztem rá,
míg kezeimmel tovább babráltam a terítővel. Nyeltem egyet, kénytelen voltam
ismét elnézni oldalra. Nem bírtam a tekintetét. Sok volt nekem, s egyre inkább
növekedett bennem az az érzés, hogy legszívesebben megszöknék. Nem akartam
ezzel a nagyképű ficsúrral itt üldögélni, mintha legalábbis önszántamból lennék
itt. Bosszantott, ráadásul nem mertem egy büdös szót se szólni, mert tartottam
tőle és megígértem, hogy legalább ezt az egy alkalmat minden karcolás nélkül
túlélem. Igaz, már pár kékfolt betudható, de ha normálisan viselkedem, akkor
nem talál bennem semmi érdekest és békén hagy. Ugye?
– Ha jól leszűrtem, akkor
gondolom, minden első alkalmas lányt idehurcolsz. Jól bevált hely? – szólaltam
meg hirtelen.
– Ami azt illeti, igen. A nagy
többség mindig le volt nyűgözve a környezet miatt és imádták, aminek gyakran
hangot is adtak. Mondjuk, azt meg kell jegyeznem, hogy egyikük se volt olyan
nagyszájú, mint te és mindig engedelmesek voltak – vigyorodott el, elképedve
néztem rá. Szentséges Isten a mennyekben! Ez a mosoly… rendben, Shannon oda se
koncentrálj. Csak gondolj arra, hogy elrabolt téged és egy undok alakkal van
dolgod, aki semmibe veszi mások akaratát és… én most komolyan remegek?
Nem reagáltam. Nem is lettem
volna rá képes, mivel annyira lenyűgözött a mosolya, hogy az már bűnténynek
számít. Különben is, ha szólásra nyitottam volna a számat, vödörért kiáltottam
volna, ahogy Kelsey tenné, aki most azt Isten tudja, hol van… A lányok… Louis-ra meresztettem a
szemeimet, aki kissé megrökönyödött.
– Hol vannak a barátaim? –
szegeztem neki a kérdést.
– Jó helyen – vágta rá. Felvontam
a szemöldökömet. – Ha úgy vesszük, amíg normálisan viselkedsz, és vissza nem
nyal a fagyi, addig tökéletesen biztonságban.
– Tessék? – hüledeztem. – Az
előbb mintha azt mondtad volna, hogy nem bántotok embereket, legfőképp nem
öldököltök – néztem rá óriási szemekkel. Figyelmen kívül hagytam az egyre
szélesedő mosolyát. Őszintén, ennek az embernek van lelke, hogy így vigyorog,
miközben másoknak az élete forog kockán? Vannak egyáltalán érzései? Tudja,
milyen elveszteni valakit, aki fontos számodra? Nyilván nem, különben nem
vigyorogna olyan eszeveszettül, hanem aggodalmas képet vágna. De nem, hanem itt
villantja nekem a fogait, megmutatva, hogy jó minőségű fogkrémet használ, és
úgy néz, mintha muskátlikról beszélnénk, nem pedig emberekről. Mondtam már,
hogy egyszer úgy nyakon vágnám a bátyámmal együtt? Nem? Akkor most mondom, mert
elegem van ebből az utolsó szarházi féregből és… elkáromkodtam magamat! Ez a
srác kiváltotta belőlem, hogy csúnya szavakat használjak! Ez már felháborító!
Botrányos!
– Ha úgy vesszük, hazudtam. – A
mosolya szélesebb lett. Az állam helyből leszakadt a helyéről és valahol a
magmánál járhatott. – Ugyan már, Shannon, mind a ketten tudjuk, hogy képtelen vagy
kiszűrni az igazságot és a hazugságot. Te csupán azzal voltál elfoglalva, hogy
akadékoskodj, nem pedig a biztonságod érdekelt. Ha már itt tartunk, el is
mondom, miért hazudtam neked: – közelebb hajolt. – soha nem ültél volna fel
mögém, ha kiderül, veszélyes vagyok, mi? – Bólintottam. – Na, látod. Így
viszont még élvezted is ezt a rövidke utat. Most pedig felvázolom neked a
rövidke tervet, amit kieszeltem magamban, még azon a reggelen, mikor
elfurikáztam hozzátok: te szépen eljátszod, hogy a barátnőm vagy, lehetőleg
minél hitelesebben. Eljársz velem, nem kérdezed meg, hova megyünk, s mit miért
teszünk. Ha meg is kérdezed, nem kapsz rá választ, mivel semmi közöd hozzá. Ha
valaki megkérdezi, akár a banda tagjai is, azt hazudod, megszerettük egymást,
így együtt vagyunk. Senkinek nem szólsz az egyezségünkről – kacsintott rám
pajkosan.
– Mi az egyezség másik fele? –
kérdeztem vissza halkan.
– Nem esik semmi bántódása
Lionelnek, még akkor sem, ha igazán megérdemelné, hogy golyót repítsünk az
agyába. Elvégre, szerető testvérként aggódsz érte, nem? – Elhűlve néztem rá.
Levegőért kapkodtam. Shannon, te idióta, hogy dőlhettél be neki? – A barátaidat
se bántjuk, hanem szabadon engedjük, sértetlenül. Na, hogy állsz a dologról?
Apró kis színjáték biztonságért cserébe. Még túl keveset is kérek a dologhoz.
Elhajolt tőlem, úgy nézett rám,
előttem pedig felderengett ez az egész dolog. Nem azért hozott el ide, mert
éhes volt, hanem elő akarta adni ezt a kis játékát közönség nélkül. Azért akarta,
hogy vele menjek, mert tudta Lionel és a köztem való családi kapcsolatot. Meg
akart fenyegetni, mert tudta, hogy Lionel amúgy is hibát követ el, mert köztünk
él és gyakorlatilag az orrunk előtt folyik minden olyan ügy, amiről nem kéne
tudnunk. Ezáltal én is túl sokat tudok, így szem előtt akar tartani. Mindent
ügyesen eltervezett, sakkba szorított és nincs hova lépnem. Hacsak el nem
fogadom az ajánlatát és meg nem adom magamat. Mert ha nem fogadom el, mindenki
meghal, akit valaha is ismertem és szerettem.
A pincérnő letett elénk egy-egy
pohár vizet. Hálásan mosolyogtam rá, mire közölte a lány, hogy hamarosan
érkezik a pizza. Mindketten bólintottunk, s mikor elment, egymásra meredtünk,
azzal a különbséggel, hogy én a poharam felé nyúltam és azzal a lendülettel az
előttem fiúra loccsantottam a tartalmát. Ha eddig nem kockáztattam, akkor majd
most. Meguntam a kitaposott utat. Nos, akkor játsszunk, Louis, játsszunk.
Remélem, élvezni fogod.