Négy: Érzelemmentes

Nem vagyok tisztában a rész tartalmával, csak írtam. Tudom, rengeteg benne a szóismétlés, pedig még oda is figyeltem erre a gubancra, viszont néha nem tudom máshogy leírni. Sajnálom... remélem, ez nem vesz el semmit a történet élvezhetőségéből, már ha egyáltalán lehet ezt élvezni.xd

A másik pedig azt, hogy a részek közti időkülönbséget is nagyon sajnálom, azonban mostanság minden összejött és amikor elkezdtem, akkor közel sem volt ennyi programom, mint most. Meg a drágalátos lustaságom is nőtt.:D

A díjat pedig nagyon szépen köszönöm.<3

Jó olvasást!

Az előttem ülő fiú felprüszkölve kapott az arcához, ahol a víz érte, miközben én elégedetten fontam magam előtt össze a karjaimat és dőltem hátra a kissé kényelmetlen széken. Rezzenéstelenül néztem, ahogy csöpög a hajából a víz és apró cseppekben folyik le a bőrkabátján, amit még itt sem vett le. Mikor a szemeit rám emelte, íriszei telve voltak haraggal és bosszúsággal, aminek láttán szaltózott egyet a gyomrom idegességemben, ámde mégsem bántam meg a tettemet. Most az egyszer szeretnék kiállni magamért, mikor legalábbis nem nagyobb veszély kacsintgat rám, mint ez a motoros gyerek.

– Hogy volt merszed ezt tenni? – nézett rám gyilkos szemekkel, kezei ismét ökölbe szorultak, az ádámcsutkája le-fel ugrált idegességében. Szemei elvesztették a kékségeit, helyettük nem maradt más, mint a magába szippantó sötétség. – Ha nem tudnád, itt én vagyok a főnök, nem pedig te! – sziszegte a fogai közt.

– Egy szabad országban élünk, nem vetted észre? – döntöttem oldalra a fejemet. – Itt azt tehet és mondhat mindenki, amit akar. S lehet, hogy te vagy a bandavezér a motorosoknál, viszont nekem semmi közöm azokhoz a lurkókhoz, s nem uralkodhatsz rajtam, mint egy kiskirály – szűkítettem össze a szemeimet. Legszívesebben többet is mondtam volna neki ennél, ha tőlem függne a dolog, már kész regényt gépeltem le volna neki a szabad akaratról, meg úgy általánosságban ezekről a dolgokról, viszont vissza kellett fognom magamat. A többiek sorsa még mindig az ő kezében volt, nem az enyémben.

Louis felvonta a szemöldökét, egyik kezével hátratűrte vizes tincseit, azonban a sötétség még mindig ott uralkodott a vonásain, haragja egy másodpercre sem szállt el. Összeszorult a torkom, majdnem kapkodni kezdtem levegőért, de uralkodtam saját magamon. Nem szabad látnia a pánikomat. Erősnek és függetlennek kell tettetnem magamat előtte, másképp nem szabadulhatok meg ebből a kutyaszorítóból. Vagy úgy kéne mondanom, hogy Shannon-szorító?

– Ne feledd, a kis barátaid élete még mindig tőlem függ – húzódott féloldalas mosolyra a szája, amivel sikeresen feldühített engem is. Hogyan veheti valaki ennyire félvállról a dolgokat, mint például a gyilkosságot és a halált? Hogy lehet valaki ennyire mocskosan undorító, egyben vonzó is? Hogy lehet valaki ennyire… flegma? Volt ennek egyáltalán gyerekszobája? – Na, mi történt, cica, csak nem leesett a tantusz? – röhögött fel, elérve azt, hogy megrázkódjak az idegtől, ami elkapott. – Áll az alku vagy sem? Ez az utolsó esélyed, hogy megmentsd őket.

Lehunytam a szemeimet egyetlenegy pillanatra, csak hogy alaposan végiggondoljam a dolgokat. Ha most azt mondom, hogy igen, akkor a lányoknak nem esik semmi bántódása, ráadásul Lionel is biztonságban lesz, és nem kell azért az egész családnak rágnia a körmét, hogyha elindul a motorjával. Ennek az a hátulütője, hogy nekem minimum napi húsz órát kell majd töltenem ezzel a mocsokkal, viszont, ha jobban belegondolunk, abszolút megéri a dolog.

Azonban, ha a válaszom nem, akkor nemhogy csak a lányokat megölik, valamint Lionelnek is bántódása esne, még nekem is aggódni kéne az életemért, hiszen minden lánynak ez a sorsa, aki már öt méteres távolságon belül került egy bandataghoz, így én se lennék kivétel. Hacsak, be nem állok benzines tyúknak, aki majd kéjesen riszálja magát a srácok körül, habár úgy sem egy életbiztosítás a helyzet, ennek tetejében, még Lionelnek (ha még élne akkor) is kellemetlenséget okoznék, nem is keveset.

– Rendben. Elfogadom az ajánlatot – mondtam, miután rászegeztem a tekintetemet. – Azt viszont ajánlom, hogy tartsd magad az alku rád eső részéhez, mert akkor én is tartom magamat az enyémhez. – Louis arcán egy enyhe megdöbbentség jelent meg, amit elégedetten konstatáltam. – Most pedig, telefonálj a haverjaidnak, hogy engedjék szabadon az egyesület tagjait – utasítottam szemrebbenés nélkül.

– Te engem csak ne utasítgass – közölte megfeszült izmokkal, arcvonásai másodpercek alatt keményedtek meg.

– Megegyeztünk – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nem esik bántódásuk, cserébe leszek a kamu barátnőd, ha már képtelen vagy egy normálisan szerezni magadnak egyet – rebegtettem meg a szempilláimat ártatlanul.

Louis sziszegéshez hasonló hangot adott ki, az ajkai egy csíkba préselődtek és szinte éreztem, hogy most valamit a fejemhez vágna, ámde a telefonjáért nyúlt inkább és a szemem láttára bepötyögte a telefonszámot, még mielőtt a füléhez emelte volna a készüléket. Idáig hallottam a búgást, majd a recsegést, miután vélhetőleg felvették. Nos, két tippem van. Vagy olyan „úriember” vette fel a telefont, akinek a hangja recsegős vagy olyan helyen vannak, ahol alig van térerő, ergo kint vannak valahol a semmi közepén. S nagyon remélem, hogy nem az utolsó van érvényben, mondjuk, felesleges, mivel nagy valószínűséggel az van érvényben.

Direkt lehalkította a hangját, hogy még véletlenül se értsek a beszédéből egy mukkot sem, így értetlenül nézve magam elé hallgattam a duruzsolást, aminek a végén elhangzott egy jól érthető ’szia’ (amiből persze semmit nem tudtam leszűrni, tehát nem sokkal lettem előrébb), aztán kinyomta és eltette a telefont. A szemeit eközben egy percre se vette le rólam, így szemtanúja lehettem annak, ahogy a feketeség fokozatosan tűnik el és az íriszei visszanyerik a szép kék színűket, igaz, még néhány sötétebb árnyalat még látható volt a pupillája körül.

– A kis barátnőid szabadon távoznak, ha ezt szeretnéd tudni – szólalt meg mély, rekedtes hangján. Válaszul bólintottam. – És a testvéred sincs többé veszélyben. Mondjuk, a zsernyákok még mindig lepuffanthatják, az viszont már mellékes dolog. Mi nem fogjuk bántani – kacsintott rám, aminek hatására az akkori arckifejezésem rám fagyott. – Most pedig teljesítsd az alku rád eső részét. Mondjuk, kezdjük egy csókkal – vigyorodott el, mind a harminckét fogát kivillantva teljesen, amitől teljesen elállt a lélegzetem, ugyanis megcsodálhattam ennek a fiúnak a nem sötét oldalát, mégsem olvadtam el teljesen, pont hogy a mondata miatt. Egyedül az tartott a föld felszínén.

– Itt? – kérdeztem zavartan, legnagyobb bosszúságomra tisztában voltam vele, hogy az orcámat elönti a pír. Zavarba hozott egyetlen mondatával és mosolyával. Elnéztem oldalra, az egyik ujjammal csavargatni kezdtem az egyik hajtincsemet, lévén nem volt jobb figyelemelterelés, csak ez.

Nem mertem ránézni. Ő nem tudta azt, amit én: ez lenne az első csókom. Igen, komolyan ennyire szerencsétlen vagyok, hogy eddigi világéletemben nem volt egyetlen igazi hús-vér barátom se, ráadásul még soha, senkivel nem is csókolóztam, mert a szüleim egész életem során rövidpórázon fogtak és nem engedték, hogy elkószáljak. Ellentétben Lionellel, azt viszont úgy magyarázták, hogy ő fiú és tud magára vigyázni, én pedig lány, tehát nem. Éppen ezért kimaradtam minden földi jóból, s az egyetlen, ami igazán fellendítette az életemet, az a leányegylet és Lionel volt. Azon kívül semmi más.

– Miért, hol szeretnéd? Párizsban, a Szajna partján? – érdeklődött gúnyosan. Beleharaptam a szám belsejébe, megakadályozva, hogy kiadjak akár egy hangot is. Nem mondhatom el neki a tényállást, mivel biztosan kinevetve, én pedig nagyon nem szeretném, ha már a századik ember űzne ebből a dologból gúnyt. Éppen elég elviselni a többiek piszkálódását, hogy szűzies életet élek lassan. Mondjuk, onnantól nincsen lejjebb, hogy megkaptam a Szent Shannon nevet, tehát… nincs egyéb kommentár részemről. – Megtennéd, hogy rám nézel és nem a padlót fixírozod? – dörrent rám nyers hangnemben, amire összerezzenve kaptam felé a fejemet, elérve a célját. – Így már mindjárt jobb. Amúgy kérdeztem valamit és nem válaszoltál rá – tette hozzá morgósan.

– Nem hallottam jól, elnézést – mosolyodtam el halványan, ami már tőlem egy nagy lépés volt, tekintettel arra, hogy szinte vágni lehetett körülöttem a feszültséget. Ez pedig Louis-nak is feltűnt, mivel ellágyultak a vonásai, az egyik pillanatról a másikra, látni lehetett, ahogy felenged. Hűha. Ez új. – Mit is mondtál, még mielőtt rám dörrentél? – pislogtam hozzá angyalian, elérve, hogy elrejtsem a világ elől a bennem kavargó nem éppen pozitív érzelmeimet, ami azért megérdemel egy tapsot, nem? Tekintettel arra, hogy a társaságom természetesen lenyűgöző és egy kicsit sem lobbanékony.

– Semmit – mosolyodott el kedvesen (? – még a végén kiderül, hogy nem is olyan, amilyennek beállítja saját magát). Ismét szólásra nyitotta a száját, azonban a hangok benne maradtak, mivel a pincérnő megérkezett a rendelt kajával, amit legnagyobb meglepetésemre Louis becsomagoltatott, majd motyogott egy címet, hogy arra küldjék ki, mert most nekünk mennünk kell. A pincérnő nem kicsit lett morcos, hiszen elesett a borravaló reményétől, ráadásul még feleslegesen is futkározott miattunk, így egy morgás kíséretében hagyta ott az asztalt, az étellel együtt. Arról már nem is tett említést, hogy miért vizes Louis, a terítő és miért pont az én poharam üres. – Szedd össze magadat, indulunk – adta ki az utasítást, amelynek nem mertem ellent állni. Már csak azért se, mert most az egyszer nem akartam, hogy mérges legyen.

Felálltam a székről, s meg se várva a fiút, elindultam egyből a kijárat felé. A karjaim még mindig össze voltak fonva a mellkasom előtt, a fejemet lehajtottam, hogy még véletlenül se lássák meg az arcomat, s ez az állapot egészen addig tartott, míg meg nem hallottam a hátam mögül a jó kedélyű kuncogást. Ennek hatására felkaptam a fejemet és a hátam mögé nézve megláttam a teltházas mosolyú Louis-t, aki minden bizonnyal nagyon jól szórakozott rajtam. Gyerekesen kinyújtottam felé a nyelvemet, még mielőtt gondolkoztam volna, majd visszafordítottam a fejemet, mert nem igazán szerettem volna felkenődni a falra, véletlenül se.

Vettem egy mély lélegzetet, hogy csillapítsam a bennem tomboló érzelmek hadát, az ajtóhoz érve kicseleztem az éppen befelé jövő párocskát és ügyesen kisasszéztam az étteremből a bejövetelük előtt. A morgolódást ítélve pedig Louis jött utánam, s nem úgy tűnt, mintha egy hamar feladná a dolgot. Talán azért, mert megállapodást kötöttünk, ami szerint én a kamu barátnője vagyok, és talán szeretné fent tartani a látszatot a közönség kedvéért, nem is érdeklődve afelől, hogy nekem mi a jó és mi nem.

Lehet, hogy ő ok nélkül is meg tud csókolni embereket és reményeim szerint képes szeretni is, én azonban nem. Nekem kell egy indok, hogy megtegyem a dolgokat, nem vagyok az a spontán ember, aki minden agyhasználat nélkül rántja magára a bajokat, hogy aztán fuldokoljon alattuk. Nem, ez egyáltalán nem én vagyok. Én az első csókomat attól szeretném kapni, aki szerelmes belém, nem pedig egy olyantól, aki csak egy egyezség részeként tekint rám. Én érzelmeket szeretnék… de úgy tűnik, ezt nem fogom megkapni. Sőt, ha jól nézzük a dolgokat, akkor nem is a megfelelő ajtón kopogtattam be, ha szeretet szeretnék kapni, tehát innentől kezdve édes mindegy.

Megálltam a motornál, ettől fogva nem mertem tovább menni. Egyrészt azért, mert nem akartam túlfeszíteni a húrt, bármennyire is akartam őt felidegesíteni, másrészt, nem ismertem a várost és én köztudottan még akkor is képes vagyok eltévedni, ha egy térképet a kezembe nyomnak és még külön be is jelölik az útvonalat, amit követnem kell. S higgyétek el, nincsen kedvem az egyik sötét sikátorban üldögélni, várni a rendőrségre, hogy aztán végighallgassam a szüleim szidását.

– Elfogyott a mérged vagy a maradékot nekem tartogattad? – kérdezte vidáman Louis, ahogy mellém lépett, a kezeiben megforgatta a motor kulcsát. Azt viszont továbbra is rejtély számomra, hogy ezek miért dobják fel a fiú hangulatát.

– Attól függ – mondtam tömören és röviden, inkább nem fejtegettem neki, mégis mit gondolok róla és hogy ez nem a dühtől való ideges sétaostrom volt, hanem egy normális útmegtétel, ha nem vette volna észre. De végül is, mindegy, azt hisz, amit akar. Amiről nem tud, az nem fáj. Ez esetben szó szerint.

– Ajjaj – nevetett fel, elérve, hogy csak egy picit olvadjak el. Amúgy pedig néztem rá szenvtelen arccal, mintha mi sem történt volna. – Akkor ez ellen sürgősen tenni kell – mosolyodott el csibészesen, tett felém egy lépést, ez által én is egyet, csak hátra. Louis kérdően felvonta a szemöldökeit, széttárta a karjait, miszerint most kivételesen nem bántani akar, én viszont nem hittem neki. Attól tartottam, hogy minden egyes ölelése gyilkos lesz számomra. Noha nem azért, mert mérget rejteget a kapucnija alatt. Hanem azért, mert megkedvelteti magát velem, elhiszem neki, hogy ő kedves és segítőkész, s minden durvasága csak színjáték, és a végén kiderül, hogy tényleg egy seggfej, a többi állítása meg mind hazugság.

– Most miért higgyek neked? Nemrég hazudtál, elhittem neked, most megint el akarod ezt játszani? Sajnálom, ez így nem fog menni. Ne várd, hogy bízzak benned, miközben minden másodpercben lódítasz. Ez nem így megy.

– Nos, te akartad – reagálta le mindenféle mimika nélkül, habár a mondatát egyáltalán nem értettem, mivel nem is a kérdésemre válaszolt. – Én megpróbáltam most komolyan kedves lenni, de ha ez így nem tetszik, akkor nem. Felőlem lehetek durva is – ezzel átszelte a kettőnk közti távolságot, még mielőtt reagálni tudtam volna, durván megragadta a tarkómat és magához húzott.

A szívem őrülten kezdett el kalimpálni, ahogy kénytelen voltam a szemeibe nézni, közvetlenül az előtt, hogy lehunyta volna őket. A szorítása enyhült a nyakamon, ujjai finoman cirógatták a bőrömet, míg másik kezével megragadta a csuklómat és a vállára helyezte azt. Ajkai mosolyra húzódtak ismét, közelebb hajolt és nyomott egy puszit a számra, amely kettős érzelmeket váltott ki belőlem. Egyfelől undorodtam tőle, a bensőségesnek szánt tetteitől, másfelől pedig sikoltoztam az örömtől magamban és egy lavórért kiáltoztam, hogy abba folyjak bele. S így ez a kettő összecsapva csupán azt érte el, hogy lehunyjam a szemeimet, viszont élvezni nem élveztem. Semleges voltam, akárcsak Svájc.

Kaptam még egy puszit a számra, majd még egyet, még egyet, egészen addig, míg nem igazán megcsókolt. Eleinte nem volt túlságosan durva, olyan tipikus csók volt szerintem, azonban, mikor felfedezte, hogy én nem igazán viszonzom ezt a dolgot, hirtelenjében vált erőszakossá, s ezzel együtt szorított meg jobban, mintha legalábbis bántalmazással ki tudná hozni belőlem, hogy minden undort legyőzve viszonozzam a csókot.

Belemarkoltam a kabátja anyagába, amit ő jó jelnek vett. Pontosan nem tudom, honnan, egyszerűen csak éreztem, hogy az erőszakosság mellett megjelenik még valami is, amit így képtelenség behatárolni. Csupán annyi volt ezzel a gubanc, hogy teljesen félreértette a szándékomat, s támadni készültem, habár, erre ő is pár másodperccel később ráeszmélt, mikor még egy picit közelebb húztam magamhoz és a térdemet az ágyékába mélyesztettem.

A nyögéssel egyidejűleg löktem el magamtól, s próbáltam úrrá lenni a rám törő hányingerem, míg ő a kényes helyet markolászva lendül túl a kezdeti fájdalmon, amit okoztam neki. Azzal azonban nincs tisztában, hogy ez a fizikai fájdalom csak töredéke annak, amit ő okozott nekem attól a naptól kezdve, hogy megjelent az életemben.